Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

Ekkoriban ő is belekeveredett egy ügybe, ha nem is pontosan ugyanolyanba, mint az apja. A lapokban közölték, hogy, a Népbíróság elé állítanak egy rendőrségi detektívet, bizonyos Bozsik Istvánt. A férfit ismerte. Ő vezette a razziát a Dunakor- zón 1942 júliusában, ahol felírták az adatait, és ezután néhány nappal, soron kívül behívót küldtek neki. Bozsik a rendőrségi atlétikai klub edzője volt, a háború kitörése előtt sportújságíróként többször interjút készített vele. Amikor megkérte, hogy a régi ismeretségükre való tekintettel engedje el, de a detektív hajthatatlan volt, és agresszíven kioktatta: „Az urak itt dőzsölnek, mialatt hős katonáink véreznek a fronton. Kormányunk álláspontja szerint maguk hasznosabb tevékenységet is folytathatnak. Például Ukrajnában.” Ezt el kellett mondania a bíróság előtt. Felment az ügyészségre, onnan az államrendőrség politikai osztályára küldték. Kölyökképű hadnagy fogadta, egyenruhában. Huszonkét-huszonhárom éves lehetett, láthatólag örült neki. Papírt és tollat adott, ő meg leírta a vallomását. Miután befejezte, cigarettával kínálta.- Ezt most el kell küldenünk az ügyvédjének is. Anélkül hogy ő tudna róla, nem állhatunk elő új bizonyítékokkal. Úgyhogy készüljön fel rá, hogy felkeresi, és kellemetlenkedni fog. Egyelőre még tartanunk kell magunkat a játékszabályokhoz.

Megmagyarázhatatlan, rossz érzés fogta el. Ez az okoskodó fiatalember - aki persze zsidó, jól ismeri a típust a munkaszolgálatból, esküdne rá, hogy néhány éve még rabbinövendék volt -, többes számot használt. Ismeretlenek nevében beszélt, akik akarnak valamit, amiről sejtelme sincs, és akikkel nem lehetett vitatkozni. Pont úgy, mint Bozsikkal a Dunakorzón. Egy pillanatra megfordult a fejében: rosszul tette, hogy önként eljött ide. A detektív szemét alak, az biztos. De az is lehet, hogy neki köszönheti, hogy túlélte a háborút. Azok az ismerősei, akiket nem küldtek ki soron kívül a frontra, hanem csak két hónap múlva vonultak be Nagykátára, olyan alakulatba kerültek, ahonnan senki sem jött haza. Ezzel a fiatalemberrel egyre nyomasztóbb a társalgás. Mit keres ő még a rendőrségen? El innen, minél hamarabb!- Maradjon még, beszélgessünk egy kicsit - javasolta behízelgő hangon a hadnagy. - Úgy érzi, hogy már mindent megtett a gyilkos gazemberek ellen? Mi üldözzük őket, ahogy telik tőlünk, de össze kell fognunk ellenük. Még sok a dolgunk, csak az út elején járunk. Új világot építünk, ahol nyoma sem lesz az ilyen alakoknak. Eltiportuk a fasizmust, soha többé nem ismétlődik meg az, amit átéltünk. Mind a ketten. Soroljam, hogy nekem hány rokonomat ölték meg? Biztos magának is... Álljon be hozzánk. Elintézem, hogy felvegyék. Nem akar bosszút állni értük?

Nem válaszolt a kérdésre, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Mire készülnek ezek itt? Merthogy készülnek valamire, az biztos. És hogy mi lesz belőle a végén, azt maguk sem tudják. Gyermekkori emlék ötlött fel benne. A Kommün már megbukott, de még nem kezdődött el az iskola. Kettesben volt a húgával, nem tudták, hogy mivel töltsék el az idejüket. A Rottenbiller utcai kávémérésben sok volt a vendég, ott csak láb alatt voltak. Kimentek a Ligetbe, egymás kezét fogva, és a frissen tanult dalt, az lnternacionálét énekelték. „Fel, fel, ti rabjai a Földnek....” Egy idősebb férfi rájuk szólt: „Gyerekek, ezt most felejtsétek el, mert bajba kerültök. Ti is, de a szüléitek még inkább. Ugye, azt nem akarjátok? Nézzétek csak!” A botjával egy plakátra mutatott, melyen kampós orrú, kommunista zsidó volt látható, szájában vértől csöpögő késsel. Ha az oroszok kivonulnak, bármikor újra kiragaszthatnak valami hasonlót. Soha sem lesz vége ennek a lidércnyomásnak.

77