Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Czigány György: Vers, zene, Weöres Sándor

múlva megtalálta a fiókjában és akkor néhány sort kidobott belőle, a maradékot pedig gyönyörűen megzenésítette. A vers azóta is abban a javított formájában szerepel nyomtatásban, ahogy Kodály véglegesítette.”

Első találkozásunkkor meglepett, hogy rögtön verseimet emlegette: olvasta azokat épp a Látóhatárban. Visszahúzódónak látszó, csöndes természete ellenére mindenről tudott, s apró részletekre néha váratlan elevenséggel reagált. A banális napi hírek, események viszont nem hatottak rá. Úgy adódott, hogy egy kéziratért karácsony ünnepén, kora délután kellett felmennem Sándorékhoz a Muraközi utcai új villába. Elnézését kértem, amiért karácsony első napján háborgatom. Mentegetőzésemre rá se hederített, de tűnődve megkérdezte: Tényleg, Gyurkám, megvolt már a szenteste, vagy valamikor ezután lesz? A maga világában élt, metszőén pontos, egyéni látással tekintett az egész univerzumra. Szó szerint is, jól értett a csillagokhoz. Legnagyobbnak vélt kortársairól könnyedén mondott mulattatóan elmarasztaló véleményt, s nagy kedvvel készült, hogy Amyval s velem, autón, elkiránduljunk az ország nyugati határáig, meglátogatni egy alig ismert költőnőt: Pálos Rozitát. Egy műsorvezető, ki estem bevezetését vállalta, említette, hogy Weöres gépkocsi- vezetője voltam, de később jó barátok lettünk. Tényleg sokszor vittem gépkocsimon a Weöres-házaspárt. Reméltem, hogy kollégám elhallását majd átveszi az irodalom- történet.

Elmondtam már, hogy gépkocsivezetői pályafutásomnak Weöresékkel kellemetlen epizódja is volt. Zebegénybe hívtam őket, hogy Szőnyi István műtermében olvassanak fel néhány verset az odalátogatók számára. De szakadt aznap az eső, a tervezett irodalmi délután meghiúsult. Vigaszként egy meredek hegyi úton fölvágtattam Sándorékkal a hegytetőre, hogy (eső ide, eső oda) gyönyörködhessen a Dunakanyar pazar látványában. Fönt agyagos útra tévedtünk, s mikor a rövid szemlélődés után indulni akartam, a kerekek (mint téli jégben, hóban) csak forogtak egyhelyben. Kicsit hintáztattam a kocsit, hátha kiemel onnan bennünket a lendület. Ezt a hullámzó mozgást Sándor nem sokáig tűrte. Egyszerre szokatlanul csengő hangon szólalt meg, s mondatában a nyersfordítások buzgó didaktikája is rémlett. Szó szerint ezt mondta: Én most kiszállok a gépkocsiból és többet nem is szállók oda vissza... Ők gyalog indultak le a hegyről, engem és a kocsit egy traktor húzott ki a sárból, csőrlővel. Végül a zebegényi kocsmában megszáradtunk s mégis kocsival indultunk haza Budára. A Bimbó út alján elegáns étterem állt akkor, oda betértünk vacsorázni. A pincér eltűnődve nézte Sándor ázott nadrágszárait, sáros cipőjét. Lehet, hogy azt gondolta: lám, a legelvontabb költő is két lábbal áll a valóság talaján... Utoljára a szentendrei Papp-szigeten voltunk együtt. Tévéfilm-forgatás. Weöres a Bolerót mondja egy csónakház tutaján, víztükör felett, árnyas fák alatt. A nagy létszámú stáb a tutaj egyik végében lámpákkal, kamerával, Sándor pedig a másik végen áll, könyvvel a kezében. S látjuk, mi lassan süllyedünk a súly alatt, ő emelkedik. Jó, hogy a tutaj nem borult mégse fel, mert egyik legszebb, utolsó versmondása volt ez. Szelíd, szomorú a hang: Ravel monotóniája is benne van, harsány- ság nélkül. Mennyi visszatérés, ismétlés, nyitás és zárás azonos abroncsába fogva mennyi kinyíló dallam: „Mind elmegyünk...” Ez négyszer fordul körbe, de változatai tovább szövik az egyhangú menetelés homályába borult képeket. Kétszer csendül meg: „a csillagok mögött”, kétszer „a pusztaságon át” illetve „a puszta körfalán”, kétszer „ahányan így együtt vagyunk.” Súlyos szóval terhelten a befejező sorban: „ahá58