Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

kozott a két névsorra, aztán kitépte a halottak listáját, gombóccá gyűrte és a szemétbe dobta.- Még kérdi? Luesz. Ha jobban tetszik, Szifilisz. Fracastoro veronai orvostól kapta a nevét, aki költeményt írt Syphilus pásztor szenvedéseiről. De mondhatja bujakórnak, vagy francia betegségnek is. Maga épp, hogy túl van a lappangási időszakon, és belépett az elsődleges fázisba. Váladékot veszek magától, és megvizsgálom. Garantálom, hogy meglesznek a treponémák. Ha érdekli magát, megmutatom őket. A Wassermann-teszt pedig jelzi az antitesteket.

Az orvos tényleg meg akar neki mutatni valamit. Nem elég, hogy megkapta a nyavalyát, de még nézze is meg, hogy mi okozta. Azt nem. Van elég baja így is. Már akkor rosszat sejtett, amikor Joli feltűnően kedves volt hozzá. Nem volt közöttük akkora szerelem 1944 tavaszán, amikor néhány hetet Pesten töltött. Ha jól emlékszik, egy kávéházban ismerkedtek meg. A nő ruhatáros volt és rámosolygott. „Nem hittem volna, hogy még összefutunk. Jó, hogy van olyan finom ember, mint te. Rettenetesen durvák a férfiak. Különösen manapság.” Mit mondhatott erre? Meg sem kérdezte, hogy mivel foglalkozik most. „Csúnya idők járnak. Jó, hogy találkoztunk.” Miért mesélte el azt, amin átment az ostrom alatt? Könnyíteni akart a lelkén? „Szeretném elfelejteni azt, ami előtted történt. Csak nem sikerül. Bejöttek hozzánk a pincébe, január végén hárman, pufajkában, dobtáras géppisztollyal és kiválogatták a fiatalabb nőket. Davaj, davaj! Én is köztük voltam.” Rengeteg hasonló történetet hallott az utóbbi időben. „Hova vittek?” „Azt mondták, krumplit pucolni.” Ekkor már kitalálta, hogy mi történt. „Kiosztottak bennünket. Nekem három jutott... Két szőke, fiatalabb és idősebb. És a fekete, a tatár.” Fogjuk fel derűsen a dolgokat. Háború idején megesik, hogy a katonák prédának tekintik a nőket. „Jó, hogy végül megszabadultál. Nem tehetsz arról, hogy mit tettek veled.. Ne is beszélj többet róla.” De Joli, ha már elkezdte, be is fejezte. „Sajnos, nyomot hagytak bennem, valamelyik rohadék. Arra a tatárra gyanakszom, aki utoljára ment át rajtam. Nem vettél észre magadon valami gyanúsat?”

Ekkor eszébe jutott az, aminek először nem tulajdonított jelentőséget. A makkján egy-két centis piros folt jelent meg. Közepén érzékeny pont, ami lassan kisebesedett. Nem fájt, csak kissé viszketett, és érezte, hogy valami nincs rendben. Ilyesmi még soha nem sem fordult elő vele. De nem lehet olyan súlyos betegség, mint a flekktífusz, amin átesett Ukrajnában. Ha azt túlélte, ez meg se kottyan neki. Vagy mégiscsak jobb, ha óvatos? Megnyugtatta Jolit: amióta felszedett néhány kilót, semmi baja, stramm és egészséges. Majdnem hozzátette: mint a makk, de valahogy úgy érezte, hogy a hasonlat most nem illik ide. Végül úgy döntött, nem érdemes kockáztatni. Amilyen hamar csak lehet, megmutatja a szakorvosnak. Nem ígért jót, hogy Jolin egy tatárral osztozott.

Ezért van most itt, a Hollán utcában, az öreg bőrgyógyásznál. A rendelőben annyi a beteg, hogy még a lépcsőházban is állnak. Hogy tudták meg, hogy él és már rendel? Biztos ugyanúgy, ahogy ő. Nehezen kapott időpontot, és még várnia is kellett. Este hétkor jutott be hozzá. Kiderült, hogy az öregúr nagyszerűen érti a dolgát, de nem áll be a szája. Minden egyes páciensének végig kellett hallgatnia a kiselőadását, akár tetszett neki, akár nem.

73