Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

Aradon szerzett cipőjében, lefogyva, ócska kabátban, hátizsákkal, ahogy akkoriban mindenki járt-kelt, senkinek nem tűnik fel. Túlélte, de ez csak neki volt fontos, senki másnak. Az ostromnak vége, nemsokára a háborúnak is. Ami történt, megtörtént. Menjünk a dolgunk után. Toprongyos emberek kerülgették a járdán az om- ladékot. Nem jártak sem villamosok, sem buszok, viszont az úttest tele volt megrakott kézikocsikkal. Hogy reggelenként honnan kerültek elő a szedett-vedett járművek, senki sem tudta. És az sem érdekelt senkit, a legközelebbi hozzátartókon kívül, hogy ki halt meg, és ki maradt életben. A közparkok még tele voltak névtelen hullákkal, akiket az ostrom végén, sebtiben földeltek el. Előbb vagy utóbb kiviszik a temetőbe, ami megmaradt belőlük. A rögtönzött sírok látványát addig el kell viselni.- Doktor úr, pontosan mi a bajom?

Talán, ha nem akar a saját szemével meggyőződni arról, hogy megvan-e még az anyja, az apja meg a húga, elszánja magát, és nekivág a nagyvilágnak. Pedig valaki biztosan megírta volna neki, hogy túlélték. Amerikában köt ki, ha útra kel? Vagy Palesztinában? Egyikhez sem volt kedve. Nem töprengett rajta, hogy hol próbáljon szerencsét. Vissza kellett jönnie, hogy lássa, mit történt a családjával. Csodák csodája, megúszták. Hihetetlen dolgokat meséltek, hogyan maradtak meg, de ez már nem érdekelte. Arra sem volt kíváncsi senki, hogy ő miként vergődött haza. Megvannak, és kész. Ennyi bőven elég. Megnyugtatta a lelkiismeretét, nem szorulnak a segítségére. Innen akár indulhatott volna bármerre, de nem ment. Hová? Hát nem gyalogolt eleget Ukrajnában, körbe-körbe, olyan helyeken, ahol csak megfagyni és éhen halni lehet? Végül visszatért oda, ahol született. Ahol alig-alig van élet, de talán még lehet. Ha lassan is, de javul a helyzet. Magával ragadta, lenyűgözte a város hihetetlen, újra feltámadó energiája, az, amit később az „újjáépítés lázának” neveztek. De ez akkor nem tűnt fel neki. Az járt a fejében, hogy mit eszik aznap, és hol hajtja álomra a fejét. 1945. február végén még, felöltözve aludt a szüleivel egy szobában, ahol alig lehetett fűteni. Március közepén már átköltözött egy barátjához, akinek az anyja ágyneműt húzott a tiszteletére. Áprilisban pedig az Oktogonon összeakadt Jolival, akivel még a bevonulása előtt volt futó viszonya. Egymásra csodálkoztak, és rögtön leültek az Andrássy úton egy padra. „Sokat gondoltam rád.” „Én is.” Mindketten hazudtak, de egyiküknek sem volt veszteni való ideje. Felment a nőhöz, és nyomban összebújtak. Két napig ki sem dugta az orrát, csak azért kelt fel az ágyból, hogy egyen valamit. Azután áthozta a cuccait az Aradi utcába. Nem volt sok, egy kofferben elfért a ruhatára. A szoba-konyhás lakás dugig volt csomagokkal és ócska bútorokkal, úgy kellett köztük kibotorkálni a gangra, a vécéig. Kit tudja, ki és miért hagyta ott azt a tömérdek kacatot, s visszajön-e érte valaha. Mégis, fényes apartman volt a tetves barakkhoz képest, ahol nem is olyan régen álomra hajtotta a fejét. És nő volt mellette! Kedves teremtés, aki csak azt várta, hogy átölelje. Annyi önmegtartóztatás után újra férfinak érezte magát. Örömmel nyugtázta, hogy még mindig feláll a farka. Nemcsak reggel, ébredés előtt pár percre, amiről az egész napi menetelésben és fizikai munkában el is feledkezik az ember. A vágy nem hagyta el, a női test érintése életre hívta. Gyereke is lehet még, ha akarja. Itt az ideje, hogy mérleget készítsen, felkészüljön a jövőre. Kért Jolitól egy noteszt, és az egyik lapra felírta, hogy barátai és újságíró kollégái közül ki halt meg. A másikra meg azt, hogy ki maradt közülük életben. Az első lapon több volt a név, mint a másodikon. Rácsodál72