Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő
is. „Szélhámos? Honnan szerezte az információit? Tehetséges csaló? Olyan jelekből olvas, amit más észre sem vesz? És a kígyók? Big Bear és Baby Bear? Mi ez? A lakásmaffia? Egy táncosnő a régi szép időkből?” Ahogy teltek az évek, az élmény halványult ugyan, de Katharinát sosem felejtettem el, és amikor tizenegy év múlva úgy hozta a sors, hogy életemben először Ka- talóniába repültem, a várakozás, hogy viszontlátom-e, több volt, mint kíváncsiság. Zajos társasággal utaztam, filmesekkel, a meghívásunk egy rendező villájába szólt. Barcelonától keletre, egy a Pireneusok lábánál fekvő kis faluba, félórányi gyaloglásra a tengertől. Többször is beautóztam a városba, és voltak kétségeim - tizenegy év, és Katharina az első találkozásunkkor is nyolcvan fölött járt -, szívem mélyén mégis vártam a találkozást. Ha a gótikus negyed sikátoraiban tekeregtem, felismerni véltem egy-egy terebélyes, idős asszonyban. Ha a Picasso múzeumban bóklásztam, eszembe jutott, hogy nincs ideálisabb színtere a véletlen találkozásnak. A tengerészeti múzeumban az futott át az agyamon, hogy rá vallana, ha Don Juan de Austria aranyozott orrú gályája előtt mordulna rám a hátam mögül. Eltelt egy hét. Eltelt kettő. Három. Nem találkoztunk. Amikor a repülőgép a levegőbe emelkedett, csalódott voltam, de meg is könnyebbültem. A reményt, hogy mégis igaza lesz, és itt hoz majd vele össze újra a sors, nem adtam fel. Annál is inkább, mert katalóniai látogatásaim rendszeressé váltak: többször töltöttem munkás heteket a téli hónapokban üresen álló villában. Egy évvel később, amikor először időztem ott magányosan, észrevettem, hogy nyugtalanít a kitartóan fújó, percnyi szünetet sem tartó szél. Eszembe jutottak Katharina szavai: „Telente bolond szél dühöng a falumban, ami megőrjíti az embereket.” Másnap rákérdeztem a kocsmában. A pultosnő úgy nézett rám, mintha a Marsról érkeztem volna. A tramontana, mondta. Olyan ez itt, mint Londonban az eső. Tudott róla mindent, és a tudását készségesen megosztotta velem. A hűvös, száraz förgeteg december és április közt zúdul alá a Pireneusokból. Virágdézsákat borogat, kerékpárosokat kényszerít le a nyeregből, és ha megkergül, ami sűrűn előfordul, autókat sodor a tengerbe. A mellettem kávézó, piros kezeslábast viselő férfi is belekotyogott. Atramuntanat, mondta. A tramontana betege. Mi még a bolondot is így nevezzük. Ez a szél sok depressziós embert kergetett már kétségbeesésbe. Öt perc múlva az egész kocsma a szélről beszélt, ami dudorászik, énekel és sír, néha úgy szól, mint egy magányos szájharmonika, máskor bömböl, mint a templomi orgona, dünnyög, nyögdécsel, sutyorog... A kezeslábasos, akiről akkor még nem tudtam, hogy amikor nem kazánt hegeszt vagy az autóját bütyköli, akkor ő a falu papja, elmondta, hogy a babonások szerint a szél síron túli üzeneteket közvetít. A légnyomás, dünnyögte inkább maga elé, mint nekem. A hideg levegő és a meleg. A síri világot ne keverjük bele. Bár az igaz, pillantott rám felélénkülve, hogy száz éve mifelénk emberölés esetén enyhítő körülménynek számított, ha a bűntett idején fújt a tramontana. 8
