Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 4. szám - Száraz Miklós György: Katharina Bianca Alba, a vak jósnő

Örültem annak, amit hallottam. Még az is átfutott az agyamon, hogy egyenesen Katharina falujába vezérelt a sors. Kérdezősködni kezdtem, de senki nem hallott róla.

Sokat dolgoztam. Szerettem a termékeny magányt, a tágas épületet, a bozóttal borított hegy alatt elnyúló falu szűk utcáit, az ódon, egyemeletes házakat, a kőkerítéseken kikandikáló pálmákat és kaktuszokat. Nem tudtam betelni a január végén gyümölccsel sárgálló narancsfák látványával. Mediterrán karácsonyfák, ötlött eszembe valahányszor rájuk pillantottam. Az édesanyámat juttatták eszembe. Társaságom alig akadt, olykor a Barca la Julia kedvesen lompos pincérnőjével váltottam pár mondatot tramontanáról, tarantuláról és tarantelláról, máskor a papiak padlásán adogattam a szerszámokat, miközben jéghokiról, vízipólóról, Gorkijról és Dosztojevszkijről cseréltünk eszmét. Délutánonként az olajligetekben tekeregtem vagy Ródai Szent Péter kolostorának közeli romjai közt bóklásztam. Ha nagyon elárvultam, fogtam a slusszkulcsot, elindultam Barcelonába, és másfél óra múlva már a Kapucinusok Rambláján ültem a platánok alatt, s hallgattam a papagájok rikoltozását.

Ennek az első magányos időszaknak a közepe táján meglátogatott néhány barát, majd miután elpályáztak, kirepült hozzám a kedvesem, aki alig várta, hogy megismerkedjen Barcelonával, a gótikus negyed sikátoraival és Picasso korai rajzaival. Évek óta éltünk együtt, mégis ott, a villában beszéltem neki Katharináról először. A harmadik éjjel történt: vörösbort ittunk, pirítóst rágcsáltunk szardellával meg olajos kapribimbóval. Nem nevetett ki. Egyenes derékkal, törökülésben hallgatott végig, és érdekelték a legapróbb részletek is.

Amikor a végére értem, terpeszben fölém térdepelt, megcsókolt, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal jelentette ki, hogy Barcelona várhat.

Vita lezárva, mondta. A Güell park gyíkjai nem másznak el. Felkutatjuk a te cigány Püthiádat.

Attól fogva hajnalban dolgoztam, aztán amikor ő is felébredt, bekaptunk valamit, és nekivágtunk a Pireneusoknak. Bebarangoltuk Rabós, Espolia, Sant Climent Ses- cebes és Vilartoli falvak környékét. Kopott földutakon zötykölődtünk, kietlen völgyekben megbújó néma kolostorok, romos présházak közt tekeregtünk. Céltudatosan, mégis céltalanul kószáltunk, élveztük a narancsérlelő, napsütéses telet. Egyik falucskából a másikba keveredtünk, meredek, girbegurba utcákon, fa- latnyi tereken bóklásztunk, betértünk a bárként, klubként, játékteremként, ebédlőként és olykor színházként működő közösségi házakba, figyeltük az öregeket, akik újságot böngésztek, fel-felmordulva, vakkantva diskuráltak, bámulták a televíziót. A téma mindenütt az időjárás volt. A februári „ítéletidő”, amit mi bimbózó tavasznak éreztünk. Az egyik faluban a pult mögött álló kortalan, morcos nő égnek fordított tekintettel sóhajtott, harminc elmúlt, mondta, de amióta eszét tudja, ezen a tájon nem láttak még ennyi havat. Konyakos feketét rendeltünk. A bejárati ajtóra tűzött cetlikről megtudhattuk, mikor oltják a kutyákat és cserélik a gázpalackokat, az ajtó melletti hirdetőtábláról pedig azt, hogy abban az évben mennyiért veszik az olajbogyót és a paratölgy kérgének mázsáját. Odakünn kavargóit a hó, szikrázott a nap, érett narancsok sárgálltak a zöld levelek és fehér hósipkák közt. Amikor pedig a pincérnő elénk csörrentette a pultra a csészéket, és azt mondta - „Két carajillo.” - egyszerre kaptuk fel a fejünket, és néztünk össze cinkosan.

9