Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Patak Márta: A test mindent tud (regényrészlet)

tette, mi néznivalót talál még mindig rajta, mikor már betéve tudja az emléktábla szövegét. Olvasd el, mondta neki. És?, ennyi volt Anna válasza. Tudod, szeretem leírva látni Széchenyi nevét!, ezt mondta rá Imre, Anna meg tűnődve, összevont szemöldökkel nézett rá.

Abban maradunk, hogy itt várjuk meg Annát. Tera nénitől jövet leülünk, Imre maga elé teszi a Trombitás Janó jegyzeteit, de nem néz bele, félretolja a kockás abrosszal letakart piros bádogasztalon az Újvidék, 1941-1944. Ahogyan Gavran Milen- kovic mesélte Újvidéken a Gyorgye-féle kocsmában, feliratú iratköteget, aztán gondosan az asztal sarkához igazítja, én a szememmel kérdezem, hogy belenézhetek-e, ő bólint, de már a vároldalt, a Hadtörténeti Múzeum kertjében lengedező zászlót figyeli. Oldalra sandítva a hullámokban elvonuló embereket is látja, nagyjából még azt is sejti, mikor fut be vonat vagy metrószerelvény, olyankor megszaporodnak a kifele tartó járókelők. Vagy ha villamos érkezik az ellenkező irányból. A Krisztinaváros felé tartó tizennyolcas ritkábban jár, arról alig száll le utas, a tér felől sokkal többen jönnek. Egy idő után megjelennek a kutyasétáltatók. Méltóságteljes, kimért, távolságtartó afgán agárral közeledik egy házaspár. Már messziről, jó hangosan üdvözlik a lobogó, fehér hajú, fehér ruhás, szakállas öregurat, aki rögtön abba is hagyja a rejtvényfejtést, nehézkesen feltápászkodik söre mellől a szomszéd asztalnál, mint aki elzsibbadt a sok ülésben, és a kerthelyiség meg a tér határát jelző korlátra támaszkodva vált néhány mondatot a házaspárral, az agár meg közben egykedvűen várakozik, majd miután továbbmennek, az öregúr visszaül a kényelmetlen rácsos székre, feltolja a feje tetejére a szemüvegét, és fejti tovább a keresztrejtvényét.

Miközben Annára várunk, azon tűnődöm, hogy Imrének visszafelé kell megjárnia az utat, amit a nagyapja megtett. Kötelezi az ígéret, hogy egyszer megnézze a Bácskát, hogy elmenjen Újvidékre. De vajon Matyi nélkül mit kezd majd az élménynyel?

Hátradől előttem a széken, jobb karját a támlájára fűzi, látom, hogy vívódik, mondom, ne gondolkodjon, biztos lehet benne, úgyis addig jut majd el, ameddig el kell jutnia, igaza van a Titkok Tudójának, mert így hívják Imre afrikai barátját, akihez Matyi halálának másnapján elmegy, és aki másodszor is ezzel bocsátja el Budapestre, úgyis addig jut majd el, ameddig el kell jutnia, Matyi miatt meg ne bánkódjon, mert most már jó helyen van. Túlmerészkedett a titkok határán, azért kellett elmennie innen, neki viszont még be kell váltania a nagyapjának tett ígéretét. Ugyan nem túl nagy meggyőződéssel mondom ezt, Imre mégis bólint. Kicsit most összetörtnek látom, Matyi halála, a temetés, aztán Tera nénje, megint, nem csoda, hogy felkavarja ez a látogatás.

Matyi a hét év alatt jó társa, a kezébe ad mindent, amit a Bácskáról tudni lehet, igaz, ő leginkább az eseményekről mesél, hátteret ad az emberi sorsokhoz, Imre családjához is. Imre tisztában van vele, hogy kap mellette hét év haladékot, felmentést viszont nem, mennie kell, főleg miután most a nénjétől is sok olyat hall, amit a nagyapjától nem hallhatott.

Behunyja a szemét, egy darabig vár, azt reméli, elmúlik a korán érkező esti fejfájás, aztán csak nem akar elmúlni, úgyhogy intünk a pincérnek, és rendelünk egy jó erős presszókávét. Amíg a kávé jön, hogy eltereljem a figyelmét, a nénjéről be166