Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Patak Márta: A test mindent tud (regényrészlet)

a sparhelt felé, oldalról a kisfia felé sandít. Szőke fejét nézi, leejtett vállát, kis kezét, ahogy föl-le jár a mozdulatlanul fekvő kutya hátán.

Az asszony mindent leszed az asztalról, csak a vizes korsó marad fönn, a férje azt is félretolja, feláll, kimegy a kamrába, és hozza a borosüveget. Leteszi maga elé, fogja a poharát, és odatoltja az üveg mellé. Édesanyja meg se mozdul, behúzott nyakkal ül a fiával szemben, rezzenéstelen arccal hallgatja, ahogy koppan a pohár a viaszosvászon abroszon, kicsit megrándul a pillája, de nem szólal meg. A férfi megtekeri a dugót, mert ellenáll, csikorog, recseg-ropog a rövid nyakú üveg szájában, nem egykönnyen adja meg magát.

Nem szól senki, kintről se szűrődik be zaj, egy-egy távoli szekérzörgés, kutyaugatás kivéve, mintha minden ember elköltözött volna a környékről. A néma csöndben hallani, ahogy a férfi poharába gluglukolva folyik a bor a palackból. Aztán a kortyantásokat, a herregő nyelést, mellyel elégedetten nyugtázza, hogy a bor szájából a torkába, onnan a nyelőcsövén át a gyomrába kerül, és átjárja közben az a zson- gító érzés, amit csak korán reggel éhgyomorra a sligovica tud előcsalni belőle. Nem várja meg, amíg elmúlik, ugyanúgy bizsereg arcán a bőr, mikor a második pohárral kitölti, kortyol, és felhajtja, mint az elsőnél, a másodiknál, meg a harmadiknál is, és csak a negyediknél áll meg. Akkor alig észrevehetően az üveg felé tolja a pocakos kis borospoharát.

A felesége a mosogatódézsa fölé hajol, mélázva sikálgatja a ronggyal a tányér hátát, ki tudja, hányadszor, pedig már tükörfényes, de nincs több, azzal az eggyel kell elbíbelődnie még egy darabig, ha nem akar új cselekvésbe fogni, gondolkodni, szeretné, ha örökké tartana ez az ismétlődő mozdulat, amibe belefeledkezik.

Nem néz hátra, de pontosan tudja, mi zajlik a háta mögött. A hátában nem érzi anyósa pillantását, a férjéét sem, mind a ketten el vannak foglalva magukkal, nem törődnek vele, hogy hosszú percek óta ugyanazt a tányért simogatja a mosogatórongyával. Az az üveg bor az egyetlen mentsvára. Amíg az tart, addig nem történik semmi. Addig nem kell semmitől félnie. Magában fohászkodik, hogy sokáig tartson. A férje megköszörüli a torkát, hátrább tolja a hokedlit. Az asszony reménykedik, hogy még nem áll fel, csak hátrább húzódik az asztaltól, hogy bele tudjon nyúlni a zsebébe, elővegye a cigarettatartóját, a gyufáját, amit mindig a nadrágzsebében hord. Aztán még egyszer megköszörüli a torkát, mintha beszélni akarna, de nem szólal meg.

Az anyósa közben egyre kisebbre zsugorodik fiával szemben a konyhaasztalnál. Vár. Mint ő a mosogatórongyával. Meg a kisfiú is, de valahogy másképp, mint a két felnőtt asszony. Ő a gyermeki időtlenségben, nem törődik mással, csak a mozdulatsorral, amellyel le-föl járt a keze a foltos kiskutya testén. A két asszony pedig tudja, a várakozás abban a pillanatban ér véget, amikor a gluglukoló bor hangját nem követi az üveg száján nyikordulva visszazáródó dugó hangja, mert utána már csak azt a rosszanást hallják, ahogy a férfi hátratolja maga alól a hokedlit, két kézzel megtámaszkodik az asztalon, feláll, és elindul valamerre. Akkor majd nekik kettejüknek, sőt még a fiúcskának is véget ér a várakozás ideje, egyszeriben felgyorsul minden, és cselekedniük kell.

161