Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Patak Márta: A test mindent tud (regényrészlet)
de jobban is tenné, ha ezután is csendben maradna, mert egyszeriben olyan éktelen hangzavar kerekedik, hogy egymás szavát se hallják, mindenki túl akarja kiabálni a másikat, aztán a végén mind nekiesnek az újságírónak. És akkor megszólal Gavro, olyan hangon, hogy rögtön elhallgat mindenki, még a légy zümmögését is hallani a kocsmában. És Gavro mesélni kezd. Györgye záróra után nem megy föl a lakásba, ott táblából a pult előtt, miután ráfordítja a right a kapura, belülről bezárja a kocsmaajtót, és leoltja a kinti lámpát. Leroskad a székre, és arra gondol, ha már itt van, csinál valami hasznosat, nem hagyja itt reggelre az asszonynak meg a lánynak ezt a rendetlenséget. Csak pihen, mielőtt nekiáll felsöpörni a padlóról az összetört poharakat, sörösüvegeket, a szétszóródott csikkeket. Utána elmosogatja a poharakat. Már csak a felmosás meg a pulttakarítás marad nekik. De előtte pihen egyet. Györgye ültében rázza a fejét, úgy próbálja kiverni fejéből, amit Gavro mesél, de hiába, látja maga előtt, és közben Gavro fakó hangját hallja, mintha a koponyája falán verődne vissza, úgy kong fejében, ahogy azt az egy mondatot kimondja, Már nem él, de a hasa rángatózik, mintha valahogy ki akarna még mászni belőle az a gyerek. Györgye feláll, indulna a söprűért, aztán félúton megáll, meggondolja magát, szőrös alkarját a pultra fekteti, ráborul, egész felsőtestével, mert tényleg szereti érezni a pléhpult hűvösét. Ahogy lassan elindul felfelé a karján, aztán szétárad benne az a fémes hidegség. Arcát a tenyerébe temeti, behunyja a szemét, de még akkor is látja maga előtt a fiatalasszony arcát, folyik a magzatvize, és hiába könyörög érte az anyósa, mégis agyonlövi negyvennégy októberében az a három partizán ott a szobaajtóban. Azon az 1941-es tavaszon hajnalban arra ébrednek, hogy megzörgetik az ablakot, aztán mire álmukból felébrednek, és a férj kimegy, már csak egy pár szavas üzenetet talál a kapujukra tűzve, melyen ákombákom szerb írással olyasmi áll, hogy egy napot adunk, hogy eltakarodjatok innen. Egyél még egy falatot, kisfiam!, biztatja az édesanya a kisfiát. A nyolcéves forma fiúcska a földön kuporog, a nyitva álló nyári konyha ajtajában, félig a küszöbön, félig a verandára kihajolva guggol, és a csukott szemmel, kinyújtott lábbal oldalán fekvő fekete-fehér foltos kiskutyát simogatja. Nem válaszol, hátra se néz, csak megrázza a fejét, hogy nem kér. Édesanyja, édesapja és apai nagyanyja az asztalnál ül, az utolsó falatoknál tartanak. Édesanyja szomorúan felkapja a fejét, férje borongós homloka láttán elbizonytalanodik, mégis rimánkodó pillantásokat küld felé, ám a kemény vonású férfi zord arcáról azt olvassa le, hogy nem. Tekintete aggodalmasan átsiklik az anyósára, mintha attól remélne segítséget, a fekete ruhás asszony azonban közönyösen mered maga elé, mint mindig, amikor úgy érzi, a menye szeretné, ha a pártjára állna. Nem akar ő beleszólni semmibe. Örül, hogy megtűrik maguk között, minek tetézze a bajt. Inkább hallgat, még akkor is, amikor tudná, mit kellene mondania. A fiatalasszony feláll, elszedi a férje elől a félretolt, üres tányért és a sparheltre viszi, ahol már javában lobog a víz a mosogatáshoz. Maga sem érti, miért fordul kétszer, miért nem szedi össze a többit is mindjárt, de jól esik neki, szeretné rendbe szedni a gondolatait, talán ahhoz kell ez a sok fölösleges mozdulat. Másodszor tart 160
