Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Mánta György: Hamvadó cigarettavég
A telitalálatot kapott és összeomlott könyvtári épületrészt úgy közelítettem meg, hogy senki se vehessen észre. Éjszakai őrjáratunk folyamán ebből az irányból figyeltünk fel arra a különös zajra, amelyet Laci azzal ütött el, hogy csak a szél fújja a törmeléket. Ha Piroska itt rejtőzik valahol, akkor előbb vagy utóbb rá kell találnom. A romhalmazra közel sem volt olyan egyszerű felkapaszkodnom, mint ahogy reméltem. Hol a lábam alól gördültek ki a széthasadt téglák, hol a tenyeremet sértette föl valamelyik rozsdásodásnak indult vas traverz. Minden erőmet összeszedve, kínkeservesen kapaszkodtam fölfelé, s ha visszacsúsztam, kezdtem az egészet elölről. Közben arra is ügyelnem kellett, hogy a légelhárítás híján alacsonyan szálló, szüntelenül tüzelő Ráták ne vegyenek észre. Már reménykedni kezdtem, hogy rövidesen célba érek, amikor leküzdhetetlen akadályba ütköztem. A romhalmaz csúcsa és a magasba nyúló, sértetlenül maradt épületrész között mély szakadék tátongott. Ezen a szakadékon semmiképpen se tudtam volna átugrani, megfelelő hosszúságú gerenda pedig, amelyet átvethettem volna fölötte, nem akadt a közelemben. Kudarcot vallva, keserűségemben, mielőtt visszafordultam, lenéztem a szakadékba. Az elém táruló látvány hatására kis híján elvesztettem az egyensúlyomat. Piroska, valószínűleg sokszorosan törött, kifacsarodott lábbal ott hevert a mélyben, mozdulatlanul. A felém eső arcfelére, a csatakosan összekuszálódott hajára rászáradt a vér, kézitáskája felhasadt, féltve őrzött könyve kicsúszott belőle. Holttestére az a szürkés por borított fátylat, amelyet a szél fújt rá a szétmállott törmelékről. Szégyen, nem szégyen, a következő éjszakát, arcomat a párnába mélyesztve, nehogy Márkus, az ágyszomszédom gyanút fogjon, végigsírtam. Már hajnalodott, amikor kimerülve a sírásban, úgy-ahogy sikerült magamhoz térni. Nyomban kibújtam a pokrócom alól, majd észrevétlenül a mosókonyhába osontam, hogy a teknőkben tárolt, felolvadt hó nem éppen tiszta levével eltüntessem arcomról ennek a gyötrelmes éjszakának a nyomait. Piroska búcsúlevelét a kabátom legmélyebb zsebébe süllyesztettem, és elhatároztam, hogy holttestének a helyszínéről senkinek sem fogok szót ejteni, még akkor se, ha sarokba szorítanak. Nyugodjék békében abban a szakadékban, ahová a balsorsa kergette, és avatatlan kezek még holtában se érinthessék meg. Közben továbbra is azon töprengtem, hogy valójában mi történhetett vele. Tas- nádi úr tényleg felismerte, s előle keresett menedéket az intézetnek azon a lebombázott részén, amelyet még az éjszakai őrjáratok is elkerültek? Az óvóhelyen, a folyosón, a konyhában nap mint nap találkozott a mindenessel, s ha Tasnádi úr csakugyan azonosította, akkor a leleplezéssel miért késlekedett ennyi ideig? És ott, az új rejtekhelyén, Piroska hogyan akart ételhez és ivóvízhez jutni, amikor az oroszok bejövetelét még csak találgatni lehetett? Kérdés kérdés után merült föl bennem, de választ egyikre se találtam. Csupán abban voltam biztos, hogy nem a mindenes taszította a mélybe, hiszen arra ő is ráfizetett volna. Reggelizés közben futótűzként terjedt el a hír, hogy a kis tanítónőnek szőrén- szálán nyoma veszett. Apám felkérte a menekülteket, hogy késlekedés nélkül lássanak hozzá a felkutatáshoz. Meglepően sok jelentkező akadt, s élükön Tasnádi úrral, az alagsor kivételével, az intézet valamennyi szobáját, zegét-zugát sorra vették, még az emeleteken és a padláson is. 155
