Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Mánta György: Hamvadó cigarettavég
Én, magamba fojtva a kínzó fájdalmamat, ahhoz a csoporthoz csatlakoztam, amelynek élén a mindenes haladt, hogy egyetlen percre se tévesszem szem elől, és valamennyi szava a fülembe jusson, hátha elszólja magát. Ő, a tőle már megszokott hangnemben egyre újabb és újabb ötletekkel állt elő, de arra a bizonyos szakadékra egyetlen szavával sem utalt. Ahogy elérkezett az ebédosztás ideje, mindenki fölhagyott a kutatással. Délután azonban még akadt néhány vállalkozó szellemű menekült, aki nem akart beletörődni a fiaskóba, és ott folytatta, ahol délben felhagyott vele. Mivel Tasnádi úr ugyancsak közéjük tartozott, én is társultam hozzájuk, lévén hogy a mindenest a továbbiakban is szemmel akartam tartani. Most azokat az alagsori helyiségeket vizsgáltuk át, amelyekre délelőtt már nem maradt időnk. Amikor ahhoz a szenespincéhez érkeztünk, ahol Lacival lelepleztük a mindenes üzelmeit, előre léptem.- Ide hogy jutunk be? Sehogy - válaszolta Tasnádi úr. - Ide a tanítónő se bújhatott el. Miért? Azért, mert lakatra van zárva, annak a kulcsát pedig az igazgató úr őrzi. Szóval most kérjem el apámtól azt a kulcsot? Tőlem elkérheti, de szerintem fölösleges. És kulcs nélkül maga nem boldogulna ezzel a lakattal? Hogy képzeli? Az igazgató úrral én a világ minden kincséért se húznék ujjat! Tasnádi-Ramuska mesterfokon játszotta a szerepét, arcának egyetlen rándulása se árulta el, hogy tud-e valamit Piroska sorsáról. Tessék - fordult meg -, itt az én szobám. Szélesre tárta az ajtót, és betessékelt bennünket. Ha én bújtatnám a kis tanítónőt, már rég kiadtam volna. Remélem, ezt elhiszik nekem. A parányi helyiségben természetesen semmi sem utalt arra, hogy Piroska járt-e itt, ahogy a pálinkának se sikerült nyomára lelnem, végtére az ágya mellé nem guggolhattam le, hogy alája nézek, a szekrénye pedig zárva volt. Mivel több szoba már nem akadt a házban, amelyet ne kutattunk volna át, csoportunk, beletörődve a teljes kudarcba, feloszlott. Igencsak meglepett, hogy Tasnádi úr a nyomomba szegődött, sőt utánam is kiáltott. Péter! Megálltam. Maga jól ismerte azt a lányt. Igaz? - kérdezte. Igaz. Segítette és gondoskodott róla, egyik éjjel még föl is vitte az emeletre, hogy közösen hallgassák meg a Karádyt. Emlékszik? Emlékszem. Ha ilyen jóban voltak, hogy lehet, hogy most semmit sem tud róla? És maga? - kérdeztem vissza. Én? Igen. Piroska ugyanis ismerte magát. Az nem létezik. Mi itt találkoztunk először. Én nem így tudom. 156
