Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Mánta György: Hamvadó cigarettavég

Kezébe nyomtam a kötszeres zacskót, elmagyaráztam mivel mi a teendő, azután magamhoz vettem a hordágy alól előkotort bakancsot, és a papucsot tettem a helyére.

Amíg nem gyógyul meg, ezt fogja viselni.

Meglett férfiakat is lepipáló erélyem annyira meglepte, hogy még akkor sem jutott szóhoz, amikor már az ajtóhoz értem.

A konyhát irányító, szűzen megőszült „kisasszony” engedélyével három-négy napig az ételporcióit én vittem le neki az óvóhelyre, hogy - kímélendő a lábát - a fekhelyén maradhasson. Tasnádi úrnak, az ezermester mindenesnek ez a már-már tüntető ügybuzgalom szúrt szemet.

Maga igencsak legyeskedik a kis jövevény körül - szólt rám a folyosón.

Nem legyeskedem, csak segítek.

így is lehet mondani - mosolygott ravaszkásan.

Tasnádi úr nem fogott mellé, Piroskával valóban megváltozott a viszonyom. Önzetlen segítségem némileg feloldotta a zárkózottságát, úgy éreztem, lassan kezd a bizalmába fogadni. Ha kettesben maradtunk, egy-egy rövid történetet mesélt a szülővárosában töltött éveiről és a menekülése viszontagságairól. Egy hét múlva már pertut is ittunk, bor híján néhány korty forralt vízzel. Amikor zuhogtak környékünkre a bombák, mindig melléje ültem a hordágyon, és átkulcsoltam az ujjait, hogy csillapítsam a félelmét.

A nyitott ablakon becsapódó jeges szélben Piroska didergett, nyakán összehúzta a kabát gallérját.

Alattunk ott lapult a város, riasztó némaságban, abban a halvány derengésben, amelyet a hó árasztott a foghíjas házsorokra. Nem sokáig kellett várnunk. Albertfalva vagy inkább a Hamzsabégi út mentén húzódó vasúti töltés felől, ahol a szovjet csapatoknak már hetek óta álljt parancsolt a hadvezetőség, elkezdődött a tűzijáték.

Egymás nyomába hágva, mint izzó nyílvesszők, piros, zöld és aranysárga jelzőrakéták szöktek a magasba. Félkör alakú íveket festettek a feketéllő égre, azután, kialvó fénnyel, visszaestek a nagy semmibe. Mintegy válaszul a Hamzsabégi útnak, a Sas-hegy tövében állomásozó rakétakilövők ugyancsak működni kezdtek. Az ablakból elénk táruló Dél-Buda fölött sistergő-szikrázó jelzőrakéták röpdöstek, némileg hasonlatosan a Szent István-napi tűzijátékhoz. Arról persze sejtelmem sem volt - Piroska hiába kérdezte -, hogy melyik szín mit jelent, vagy mire ad utasítást, ahogy arról se, hogy a frontvonal hol húzódik, és melyik rakéta származik az oroszoktól, melyik a németektől. Szótlanul gyönyörködtünk az ismeretlen veszélyeket sejtető, borzongatóan szép látványban.

Tíz, tizenöt perc múlva befejeződött a rakétázás, olyan váratlanul, mint ahogy elkezdődött. Ekkor, nem kevésbé váratlanul, felhangzott Johann Strauss Kék Duna keringője. Úgy tetszett, mintha karnyújtásnyi távolságból sugározná a frontvonal mögött állomásozó orosz propagandaalakulat megafonja, akkora erővel szólt. Amint az utolsó ütemek visszhangja is szertefoszlott, egy férfi, tökéletes magyarsággal, szónoklatot intézett a honvédekhez. Arra biztatta őket, hogy tegyék le a fegyvert, és álljanak át a szovjet csapatok oldalára, ebben az esetben elkerülhetik a hadifog150