Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Csák Gyula: Háttér (önéletrajzi részlet 18.)
Jól is esett a méltatás, de zavart is, mert gyanakodtam, hogy nem komolyan gondolja, amit mond, vagy talán maga sem tudja, mit kellene igazságként mondania. Legvalószínűbb hogy mindez sokkal kevéssé foglalkoztatta Devecseri Gábort, mint engem. Én szüntelenül szemmel tartottam magamat. Mint vadász a lesben, ha felröppenő madárra fogja puskáját, rögtön fókuszáltam egy-egy váratlannak, véletlennek, de figyelemre érdemesnek tetsző szavamra, gesztusomra, érzésemre, gondolatomra. A fészkéből kiröppenő ihletnek véltem az effélét, ahogyan költők esetében említik az áldásos állapotokat. S nemcsak véletlenekre vártam, de kényszerítettem is magam, hogy alkotói ihletállapotba kerüljek. Újságírói penzumok gyártásához is kellett valamelyes töprengés, hát még önálló, magam által felvállalt, szépírói tevékenységnek számító próbálkozások esetében mennyire nélkülözhetetlen volt a szellemi erőfeszítés! Aminek aztán vagy lett valami eredménye, vagy semmi. Anyám ügyén elmélkedve arra jutottam, hogy a férje részéről érkező megalázást elviselve csak azt cselekedte, ami ebbe a házasságába bele volt kódolva. Maga mellé emelte férje s ennek az árát fizette anyám a természetével ellentétes, de kötelező, mert érdekeivel egyező hunyászkodással. Ott, a bulgáriai Shumenben, 1956-ban, huszonhat éves koromban, túl egy sikerületlen házasságon és megannyi élettapasztalaton - gratuláltam anyámnak, amiért jó érzékkel felismerte és vállalta, hogy megköti sorsával az el nem kerülhető kompromisszumokat. Én is ezen a nyomvonalon próbálok járni. A mostohaapám személyiségéről kapott felszínes tudásnál is kevesebb volt, amit szakemberi értékeiről megtudhattam. Munkahelyi környezetében lehettek természetesen jogos, meg rosszhiszemű bírálói. Ebbe aztán végképpen nem láthattam bele. Amit az ottani felnőttekről egyáltalán őriz emlékezetem, az első sorban Lajos bácsi és a felesége, akik nagyon jó barátságban voltak anyámékkal. Mondhatni hízelegtek, édeskedtek, mint a felfelé barátkozók általában. Lajos bácsi rangja ugyanis jóval alatta volt mostohaapám rangjának. Lajos bácsinak nem volt szakképesítése, bár bizonyára óriási tapasztalati tudással rendelkezett. Ám léte lényege szerint olyanfajta paraszt volt, aki kivágyakozván szegényparaszti osztályából, minden áldozatra, akár árulásra hajlandó, hogy kissé magasabb életszínvonalra vergődjék. Féja Géza Viharsarok című könyvében olvastam ezt, már Lajos bácsi személyének megismerése előtt. Sőt, már püspökladányi gyerekkorom idején láthattam is Lajos bácsikat, s nem csak Dorogi tanító úr könyvtárából kölcsönzött népi írókat, szociográfusokat olvasva, hanem körülöttem, az élő valóságban vizsgálódva. Ilyen egzisztenciák Féja Géza példázata szerint az uradalmak altisztjeinek sorából kerülnek ki, akiket leginkább használatos szóval botosispánnak, máshol bandagazdának mondanak. A maguk módján igen akkurátus képviselői szakterületüknek. Felügyelnek az ökrösökre, tehenészekre, zsebükben a magtár, meg az anyagraktár kulcsa. Őket bízza meg az uradalom, hogy aratókat, summásokat, napszámosokat szerződtessenek, és a munkájukat szemmel tartsák. Ők veszik át a felsőbbségtől a szétosztandó béreket, a természetbeni járandóságokat, s amielőtt kiosztják, jól meg is számolják és vámolják. 136
