Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)
Aladár előadásáról, amit 1919. májusában tartott középiskolai tanároknak „Ady Endre költészetének tárgyairól” címmel... Megjelentek? Ki tudja? Úgy tervezem, hogy az egész paksamétát elviszem az Irodalomtudományi Intézetbe, feldolgozandani, ami- (egyébként) így önálló akadémiai intézményként - megszűnt a minap, és átadom Szörényi László igazgató barátomnak - akit intézeti pozíciójából, s egyben az ltK főszerkesztőségéről is, a közelmúltban brutálisan le- és kinyomtak és a Magyar Tudományos Akadémiáról is - megint, negyedszerre - kiszavaztak, olyanok, akik... -, hogy továbbítsa az ltK archívumának... Ha van még ltK és van még neki archívuma... De azért addig még lapozgassunk csak. Akadnak itt értekezés értékű és érvényű- értelemszerűen soha nem publikálható - lektori jelentések, Gyergyai Alberttól, Béládi Miklóstól, Nagy Miklóstól, Nagy Pétertől, Bán Imrétől, Stoll Bélától, Benda Kálmántól, Keresztury Dezsőtől, Komlós Aladártól, Barta Jánostól, Tárnái Andortól, Sőtér Istvántól, Kardos Tibortól, Szabolcsi Miklóstól, Pándi Páltól, Király Istvántól- hányunknak mondanak még ezek a nevek valamit? - stb., stb. Ezen a téren a legbuzgóbbnak Szauder József mutatkozott, őt azért is említem külön, mert első nagyobb - talán másod-harmadévesen beküldött dolgozatomnak - Adalékok a magyar barokk... nem tudom, micsodájához - is ő volt az első olvasója - nem tettem ki az ablakon, amit írt róla, nem is jelent meg a mű. Máig tisztelem emlékét. És a nevek, a nevek, az ügyek, az ügyek. Gonoszkodások és kérelmek, puszta életjelzések és hatalmaskodó firkák, ötletek és okító mondatok. 1956 decemberében arról ír egy szegény elmeháborodott nő (aki egyébként nagy nyugatosok levelével próbál házalni), hogy el nem készített munkáit nem „premizálták”, mivel - „Hibácsi elvtárs arról értesített, hogy” - a neve nincs a listán. Hi- bácsi elvtárs... Földessy Gyula, az Ady-versek hajdani „poéta adminisztrátora”, a friss Kossuth-díjas, Ady-ról oktat egy fellengzős levélben, eszmei középpontjában ezzel az állítással: „Ady mindent tiszteletlenít... és versében „a mindig inogó magyar sorsot példázza” és tanúsítja, hogy Petőfi- és Vörösmarty-kötet soha nem volt az asztalán. Erről is jó értesülni egy közeli baráttól. És a kor... „A szerző az isteni akaratot lépten-nyomon, mint történelemformáló erőt emlegeti, ami pedig régóta elavult szemlélet.” Geréb László (a Stauromachia fordítója és a „minap” megjelent „A párizsi Kommün az egykorú magyar irodalomban” szerzője) „óvást emel” egy Mikszáth- levél esetleges közlése ellen. Valami bonyolult plágium-históriát részletez hosszan és érthetetlenül, de azért feljelentői elhivatottsággal, amelyben bizonyos „Réti elvtársnak” („az Állami Könyvterjesztőnél”) mint a levél felfedezőjének érdekeit védi, az ősöreg Rubinyi Mózessel szemben. Meg a magáét, hiszen ő volt az, aki az ügyben magával Illés Béla elvtárssal, az Irodalmi Újság főszerkesztőjével is kapcsolatba lépett, s „aki annyira megörült a leletnek, hogy telefonon kétszer felhívott és hozzájárulásommal a cikk történelmi részén néhány változtatást eszközölt... Illés elvtárs ezután többhavi (!) szabadságra utazott - Molnár Miklós szerkesztő a cikk közlését megtagadta.” (Ez a Molnár Miklós természetesen nem azonos sem az Életünk kiváló írójával, sem a szombathelyi városatyával, de a dániai futballistával, netán az erőemelővel sem, nem is beszélve az ötvenes években Mészöly Miklósként nem publikáló íróval. Ez a Molnár az ötvenes évek bolsevik pártsajtójának jelese, azután reformkommunista, azután 56-ban el... stb. A régi mese.) És a hosszas szövegkanyargás végén: „Az ügy még nem ért véget - a kis eset rávilágít irodalomtudományunk egészségtelen személyi viszonyaira.” (Az „elvtársi üdvözlettel” búcsúzó levél 101
