Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégség - Egy valaha fiókban(1)

a Guszev utcában kelt - bájos korjellemző apróság: a hajdani Sas utcát, ahol a háborúban elpusztult legendásan gazdag Baumgarten-könyvtár is működött, éppen Illés Béla egyik legendásan hazug regényének kitalált hőséről, mint a magyar-szovjet fegyverbarátság 1848-49-es... előharcosáról nevezték el, a Geréb-levél születése előtt alig három évvel, azaz 1951-ben, a legdurvább Rákosi-időben. Pontosan 101 évvel azután, hogy a legbrutálisabb idejét élő Bach-korszak ezt az addig gyanútlanul létező Három paripa utcát indokoltnak vélte Két sasra - még ha „kétfejűre...” - átkeresztelni. Ennek ideológiai okait nem ismerjük.)

És folytathatjuk. Az ún. kéziratos magyar énekköltészet kutatásának (és még több minden másnak) legnagyobb alakja Stoll Béla (vele még találkozni fogunk később!) lektori jelentése valakinek a szövegközlési szándékról, éppen olyan, mint ő maga volt- egy használt gépirat fél lapjának hátoldalára ír (a gépelt szöveg valami kémia folyamatot tárgyal - amely a pH 6-ig történő savanyítás utáni hideg CaO-kezelést részesít előnyben a lúgos oldatban CACh-al történő kezeléssel szemben - honnan kerülhetett hozzá?), nincs se megszólítás, se elköszönés, se az ajánlkozó szerző és műve megnevezése. Csak az adatok. Ez megjelent itt, ekkor meg akkor, amaz nyomtatásban ugyan nem, azonban ilyen énekek százával vannak kiadatlanul” stb.

Itt van Korach Mór méltatlankodó levele (nem kapta meg azt a lappéldányt, amelyben Komját Aladár leveleiről írt tanulmányt). Ma már ez senkit nem érdekel- pedig a magyar-internacionalista kommunista mozgalom jelesei ezek a testvérek. Egyik a szűkebben vett kerámiakémia, a másik az avantgard-pódiumi líra területén. Komját Aladár kései felfedezése kérészéletűnek bizonyult. Noha nemcsak a báty, hanem maga a feleség, Irén is erősen buzgólkodott, Irén, a magyar bolsevik sajtóirányítás heroinája.

De íme egy szép levél Szabolcsi Bencétől, remek kis filológiai jegyzet, a végén úriemberhez illő kedvességgel (Tolnai Gábornak, a pillanatnyi főszerkesztőnek címezve): „Folyóiratodat nagy érdeklődéssel várom - és örömmel várja a Zeneművészeti Főiskola egész zenetudományi kara.” O is egyike „a nagy generáció” ama keveseinek, akik megmaradtak szakembernek az ötvenes években is. Itt Fülep Lajos kaligráfiája, ő is köszöni a folyóirat „megküldését”. Itt vannak levelek Markó Árpádtól, a remek hadtörténésztől; szegény Kiss Ferenctől, a későbbi „nagy népi hurál” önbecézetű ellenzéki társulás hangadójától; itt egy reflexió Bartók Bélától - „műsz.főt.” -, amelyben kijelenti, hogy a cikket „átnéztem és abban családi vonatkozású kifogásolnivalót nem találtam”; az egyik lektori jelentés, sürgetvén a minősített dolgozat mihamarabbi közlését, váratlan fényt vet az irodalomtörténet szűkebb tereit övező szférára (a szerző nevét nem írom le, mert remek tudós lett belőle): „X.Y-tól sokat várhatunk még, káderszempontból érdemes kedvet csinálni neki.” 1953-ban még az a (későbbi iskolateremtő) mesterünk is így kezdi bírálatát, akit (korábbi Baumgarten-díjasként) némi okkal szellemtörténeti „érintettségűnek” ítélt az ekkori kulturális politikai vezetés: „A dolgozat alapfelfogásában nemcsak nem marxista, de több pontja egyenes ellentétben áll Aranyról és Petőfiről alkotott mai felfogásunkkal. Antimarxista Petőfi jellemzése, Arany Jellemzése és a Toldi magyarázata... A dolgozat nem közölhető.” Cikket kommendál a másik nagy „Ady- barát”, Bölöni György is, egyenesen a Sztálin útról, ekkor még csak mint az Irodalmi Alap igazgatója, 1957-ben fog majd elárulni mindent, amikor elvállalja az Élet és Irodalom szerkesztését, de már ekkor is úgy fogalmaz, mint a legalja vidéki káderek:

102