Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 3. szám - Balázs Géza: Weöres Sándor költészetének három pillére
mus). Az ismétlés roppant fontos nyelvalkotó-nyelvalakító jelenségét mások már alaposan körüljárták, itt csak annyit jelzek: mind az emberi nyelv, mind a gyermeki nyelv legalapvetőbb építőeleme, mozgatórugója. Ezért is merem „ősinek” nevezni. Nagy L. János is így látja: „A hangokkal, hangcsoportokkal való játék Weöres Sándor költészetében gyakori. Ezekkel a játékokkal a szerző eltünteti a határt a nyelvi szintek: a jelentés nélküli egységek és jelentéses egységek között” (Nagy, 1998: 14). Az elemi, egyszerű formákban a hangok még közelebb voltak a jelentéshez. Ennek (túlzottan) nagy jelentőséget tulajdonítanak a hangmetafizikusok, de minden nyelvész elfogadja a hangutánzás különleges nyelvi jel státuszát. És a játék is, ebben az esetben is (nem csak a gyerekek és felnőttek mindennapi tevékenységében) rendkívül komoly dolog: tanulás, próbahelyzet, valamint időstrukturáló (szórakozás, öröm) funkciójú. Weöres költészetében a nyelvi jelek sajátos státusza, a hangutánzás központi kérdés. A hangutánzás fölfogható úgy is, mint nyelvkeletkezés, nyelvkeletkeztetés (nyelvteremtés), valamint úgy is, mint valamiféle „ősi reliktum” a mai nyelvben. A hangok „érteményét” kutató, hangmetaforatesztekkel kutató Fónagy Iván (1989) nyomán születtek Weöres Hangcsoportok című versei (WS 1981:1/608) Puha, forró hangok: Ange amban ulanojje / balanga janegol... Gyors, gyöngyöző, vidám hangok: Vikulili hejriri sziggaga / mukofoki kupukájlili vikufuja... Áradó, sugárzó hangok: Khúnái áfhászthái mengoh / álkén ovái Iái! Számos állat „nyelvét” utánozza, a legismertebb a Macska-induló (WS 1981: 3/395.): Kurrogj, kurrogj, kormos macska, cirregj, cirregj, cirmos macska (...) Jobbra át, balra át, agyon marjuk a kutyát, nyiáu-úu! A hangutánzáshoz hasonló a kiejtésközeliségre (egyfajta sajátos költői hangutánzásra, jellemutánzásra), az (eleinte észrevétlen) variációs ismétlésre épülő A szegény kis üdülőgondnok panaszai című vers (WS 1981: 3/334-335.), az első magyar sestina, szlengben megírva (Nagy L., 2003:198). A melós itt minálunk csak üdüllő, gyühet, ha rendbe van a beutálló, elgyün két hétre, ha itt a csötörtök, én nem bánom, dógozóké az ország, nálunk már, kérem, fejlődött a kórszak, s akinek nem teccik, azt nem szeressük. Bányából, gyárból idefut az ország, furakodnak, löködnek, nem szeressük, de markukban lobog a beutálló, 89
