Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

Ha már hagytam, hogy a spontaneitás és az asszociációs tudati szeszély keverje egybe az eddig leírtakban a legrégebbi és a legmaibb élményeket, amelyek emlékekként szivárványlanak a mind ködösebb múltban, most, hogy jelét adjam a szöveg- szerkesztésben (mégis ott) rejtőző szándékosságnak, a legelső Weöres-emlékemmel (az igazival!) hozakodom elő és azt megpróbálom egyrészt a magam szerény személyiségének alakulási folyamatába állítani, másrészt egy olyan „szakszerű” Weöres- értelmezés ihletpillanataként kijelölni, amelynek jelzései már a költő felbukkanásával szinte egy időben észlelhetők és amelyek - úgy látszik - most, a centenárium idején tűnnek véglegesedőknek.

Első igazi Weöres-emlékem - egy hallomás. A gimnázium első két évében osztálytársam volt az a Szentjóby Tamás, akit a magyar és nem magyar szakmonográfiák a neoavantgard legfontosabb kezdeményezői között tartanak számon a XX. század középső harmadából. Életrajzát, ha akarnám sem tudnám vázlatosan se ismertetni, pályájának fontos évtizedei és eseményei hazai szemhatárunkon kívül zajlottak. Alapítója volt pl. - véletlenül értesültem róla, de nagyon tetszetős - a Kelet-Európai Szabadegyetem Nyugat-Európai Munkanélküliek című „intézmény” „asztronómiai, rock and roll és sztrájk” tanszékének... (Sok egyéb pletyka mellett az a hír is járta, ezt csak Weöres miatt említem, hogy „disszidálásakor” Hamvaskéziratokat is sikerült kicsempésznie.) A hatvanas évek legelején vagyunk, első-másodikos gimnazisták egy olyan budapesti tanintézetben, amely szociológiailag sajátos határhelyzetben volt: a Nagykörúton belül, de nem a Belvárosban. (Ide jártak két einstand között a „vörösingesek” is annak idején.) Szentjóby egyik reggel meséli, hogy - pontosan emlékszem - a fogaskerekű mellett valahol (otthon súgva: „a svábhegyen”...) van egy bizonyos Jókai Klub, ő előző este ott volt, mert Weöres Sándort hívták meg vendégként. Szájtátva hallgattuk. És milyen volt „élőbe”’? Mint egy manó..., vagy angyal-féle..., vagy mi... Hangsúlyozom: tizenöt-tizenhat éves gyerekek állnak ámultán, akik tudják, hogy ki WS. Egy olyan korban, amikor szó sem eshetett - mondjuk - Kosztolányiról. Egy olyan korban, amikor a tanári könyvtár mélyén a legnagyobb titokban vehettem kézbe Kemény Zsigmond Zord idő című regényét. „Idő” - „k nélkül”, fiam, mondta tanárom. Péch Zoltán, akit atyai mesterünkként tiszteltünk és szerettünk, akinél Ady volt az utolsó költő, de aki úgy tanította a „magyart”, hogy nem jelentett gondot „bekebeleznünk” se Weörest, se Pilinszkyt, se Juhász Ferencet. 1961-62-63. Hogy ez „mikor” volt? Olvasok egy mondatot az Új Magyar Irodalmi Lexikonban: WS 1956-os gyűjteményes kötetét követően „1957 és 1964-ig ismét nehezen tudta megjelentetni írásait.” A Tanár Úr felesége most halt meg több mint száz évesen, az ő kisöccsét gyermekükként nevelték. Sok-sok évvel utóbb tudtuk meg, hogy ezt a fiatalembert, Péch Gézát, nem sokkal az előtt végezték ki, hogy elkezdtük körmölni a magyar irkába a Tanár Úr diktandójára hazafias „jeligénket” talán Vörösmartytól, talán Aranytól. Utolsó találkozásunk 1989. június 16-án volt az Új Köztemetőben, az 56-os mártírok újratemetésekor. A következőn - a lehető legvégsőn - nem lehettem jelen. A Tanár Urat a Farkasréten temették: a mocsokmercédeszek mocsoktaxisai nem engedték följutni a temetői járatot sem. És az is most jut eszembe (íme a sorsszerűség), hogy 1970-ben Szentjóby is azon fiatal írók között lesz (volt), akik között WS felosztja Kossuth-díját, amit - nem éppen ok nélkül - Pásztor Béla-díjra nevez át. S ami nem akármilyen pikáns üzenet volt a rezsimnek.

300