Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 2. szám - A Vers világa rajzpályázat képeiből - Alexa Károly: Szövegvendégségben Weöres Sándornál

Ez az „osztály” olyan volt, mint bármelyik más, ki így tanult, ki úgy, ez egyiket (jó párat...) kicsapták, a másik tanulmányi versenyt nyert, lett közülünk állatgyógyász és taxis (egy orosz katonai jármű gázolja halálra), tűzoltókészülék ellenőr és sportláp főszerkesztő, utcai árus és kamionsofőr, disszidens és vidéki körorvos. De a szünetben vagy óra után, snúrozás, foci és cigizés közben egy-egy becsempészett nyugat könnyűzenei vagy filmes magazin mellett bizony kézből-kézbe járt az Új írás, a Kortárs és a Nagyvilág. Csak úgy, ez a volt a világ legtermészetesebb dolga.

Valószínűleg három ekkori szövegélményem, de mondhatnám: közös szövegélményünk, határozta meg, hogy az irodalom lesz életem „rögeszméje”, lesz a „szakmám”, a „hivatásom”. Egyik sem esztétikai élmény volt, hanem sejtve-felismerve: a szabadság élménye. Azaz: létélmény és a szó személyes birtoklásának élménye. Az, hogy az író olyasmire vállalkozhat, amire a közember nem. Vagy egyszerűbben szólva: az irodalom gátlástalan - azaz a szó kimondása meggátolhatatlan. A későbbi évtizedek persze hoztak érvet eleget pro is meg kontra is.

1962 decemberében az évzáró Kortárs-számot olvassa mindenki az osztályban. Huszonöt éve halt meg József Attila, és van itt pár sor Pilinszkytől. Róla is tudtunk - noha ő sem tartozott a Forradalmi Ifjúsági Napok gyakrabban szavalt költői közé. (Rekviem című kötetét 1964-ben veszem meg, ekkor adják ki; találok most benne egy kis kivágatot mindennemű jelzet nélkül, a Van Gogh versét. „Ők levetkőztek a sötétben...” Utánanézek hirtelen Jeleníts tanár úrnál: az Új írás 1963. december számának 1490. oldalát csonkítottam meg - tehát ebben a pillanatban! - megbocsát- hatalanul, de menthetőén... És 1964 - WS Tűzkútjának éve is, persze.) A kicsi

J.A-szöveg utolsó előtti mondatát alighanem mindenki ma is tudja a IV. B-ből, aki él: „Sorsa a legkülönbekével rokon: Hölderlinével, Kafkáéval, Jézuséval.” Mi volt ebben a döbbenetes? Nem az, ami talán ma az lenne - jelesül, hogy egy egyedi magyar - sőt „proletár”... - költői sors a Megváltó alakjára simul rá, hanem - bármily hihetetlen ma már - az, hogy egy „állami” lapban le van írva Jézus neve. Ma már felfoghatatlan provokációként éltük ezt meg. Ami „öntudatlanul” arra intett: gondoljátok meg fiúk, hol is vagytok? És ez a provokáció nem valami politizáló „akció” volt, hanem a mindenkori nagy irodalmat ihlető szabadságé. Jézus ott áll az állam által ellenőrzött nyilvánosságban... Ha mindezt nem is tudtuk megfogalmazni, annál intenzívebben éltük át. Húsz évvel később - ha szabad apró familiáris adattal színeznem a pártállami idők elvetemült és bornírt vallásellenességét - apám nekrológjába egyetlen napilap sem volt hajlandó beírni, hogy „az evangélikus egyház szertartása szerint”.

A másik adalékom az Új írásból való. Az érettségink előtti pillanatban, 1963. májusában jelenik meg Juhász Ferenctől a József Attila sírja című vers. (Eredetileg ez is az előző évi jubileumra kezdett íródni.) Ez a lázbeszéd, ami bennünk visszafojtha- tatlan eufóriát keltett, elképesztő politikai botrány lett. Olyan „csúnya” szavak hemzsegtek benne, mint „segg”, „fos”, „kurva” - tabu volt mindegyik, és pláne a legnagyobb proletárköltő kapcsán, noha éppen a vele szembesített „úri világ” leleplezésére. Máig bennem a döbbenet: „kőszűzek félig kitakart cicije és puncikája”... „A magyar irodalom legnagyobb káromkodása”, írja Spiró egy remek Juhász-laudá- ciójában. A költő négyszáz, a pártvezetés - állítólag - tízezer őrjöngve tiltakozó levelet kapott. Sok évvel később Mándy Iván Teleki téri ablakából felülről is szemügyre

301