Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
A német trilógia második filmje Thomas Mann Halál Velencében című kisregényének adaptációja. Viscontit - érdekes módon több nagy filmrendezővel egyetemben - már régóta izgatja Mann, akinek művei az epika iskolapéldái, emiatt megfilmesítésük sikere erősen kétséges. A könyvben szereplő íróból Visconti zeneszerzőt csinál, hogy kiélhesse Gustav Mahler iránti rajongását (állítólag Mann modellje is ő volt), és bő két órán keresztül adagolhassa a nagy osztrák szimfóniáit. „Regényt nem lehet filmre vinni” - mondta egykor a híres dán rendező, Carl Theodor Dreyer, és a hamisítatlanul Viscontis Halál Velencébent látva mintha beigazolódna ez a kijelentés. Az első világháborút megelőző évek Velencéje elképesztően szép tágas tereivel, a szélfútta tengerparton sétáló, óriási kalapot viselő, talpig fehérbe öltözött dámáival és vidáman szaladgáló, fürdőtrikós ifjaival, szecessziós bútoraival. Alig néhány mondat hangzik el, ezek is többnyire különféle nyelveken elcsípett beszédfoszlányok. A tökéletes szépséget üldöző, idősödő komponistát Dirk Bogard játssza - aki már a Götterdammerungban is szerepelt -, ideálját, a lengyel fiút pedig egy tizenöt éves svéd kamasz, akit a rendező hosszas, egész Európára kiterjedő „vadászat” után választott a szerepre. A Halál Velencében lenyűgöző szimfónia lágy pasztellben és tengerkékben: a wagneri életmű mottójának, „a zene láthatóvá lett tetteinek” megvalósításáért azonban a szigorú értelemben vett filmszerűséggel kell fizetni. A begyűjtött rangos díjak ellenére a legtöbb kritikus fanyalogva fogadja, sőt a finoman vibráló, látens homoszexualitást is Visconti szemére vetik, amelytől pedig a regény sem mentes. A rendező röviden így reagál: „Ez a szerelem nem homoszexuális. Erotika, szexualitás nélkül.” Vajon csupán Aschenbach és Tadeus viszonyára célzott?... 1972. január. Luchino Visconti minden korábbinál alaposabb előkészületek után megkezdi Ludwig című filmjének forgatását, amelyben a Wittelsbach-házból származó, szerencsétlen sorsú bajor király életét dolgozza fel. A tizenkilenc évesen trónra lépett uralkodó ma leginkább monumentális, meseszerű kastélyai révén él a köztudatban - Neuschwansteinban turisták tízezreinek jóvoltából virágzik a „Lajos-ipar”-, és persze állítólagos őrültsége miatt is nagyon érdekes történelmi alaknak tartják. Az a mellékes tény, hogy két évtizeden át egy ország vezetője volt, méghozzá éppen a Német Császárság megalapítása körüli viharos időkben, eltörpül személyének devianciái és extravagáns hóbortjai mellett. A kép ezúttal is egyoldalú. Lajos az apja által átépített Münchenben született, Európa egyik legősibb dinasztiájának korona- hercegeként. Hohenschwangauban töltött gyerekkoráról olyan mendemondák keringenek, hogy a szigorú apa és a porosz anya spártai körülmények közé kényszerítette őt és öccsét; gyakran volt részük testi fenyítésben, olykor éheztek, és a legzordabb télben hideg vízben kellett tisztálkodniuk. A korban egyébként nem ritka, bár humánusnak a legjobb indulattal sem minősíthető nevelés - és bizonyos baljós vérkeveredés - eredményeként a fiúk már kamaszkorukban arról panaszkodnak, hogy „hangokat hallanak a fejükben”. Utólag nehéz megállapítani, hogy milyen betegség tünetei voltak ezek. Ma valószínűleg skizofréniának tulajdonítanák, akkoriban a tétlenségből fakadó kényeskedő szeszélynek, amire ellenszerként a fagyos tóban való úszást és a hadi szolgálatot alkalmazták. Mindenesetre az ifjú király nem mutat patetikus tüneteket, sőt remek megjelenésű hullámos, gesztenyebarna hajával, 39
