Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc
kivágták. Pedig a bál - Angelica hivatalos bemutatása - nemcsak azért kulcsfontosságú, mert a teljes történetet összegzi és Visconti saját ifjúkorában átélt élményeit rekonstruálja, hanem mert szertartásos körtánccal elbúcsúztatja a régi világot és ünnepélyesen köszönti az újat. A fényűző palota aranycsillárjainak gyertyafényében csivitelő hajadonok szépelgését, egykori garibaldistákból az egyesült Olaszország tábornokaivá lett élvhajhászok pökhendi, unalmas szócséplését, idős főrangúak kötelességszerű udvariaskodását Salina jól ismeri és mérhetetlenül unja. Céltalanul, kiábrándultán téblábol közöttük, aztán visszavonul egy sötét szalonba, szivarra gyújt és rezignáltan szemléli a kandalló fölött függő Greuze-festményt, Az igaz halálát - önnön halálát, aminek bemutatásától Visconti megkíméli a nézőt. Egyedüli vigasza Tancredi és Angelica érkezése. De ők, a boldogok és fiatalok nem képesek megérteni végtelen fájdalmát, feszengve hallgatják keserű monológját a halálról, ami számukra annyira idegen, annyira távoli. Vigasztalásul a lány táncra kéri a herceget - az utolsó tánc a titokban imádott, elérhetetlen nővel. Salina néhány percre valóban kivirul, amint a bálterem háttérbe húzódó párjai tekintete előtt keringőzik a kékes árnyalatú elefántcsontszínű csipkében pompázó, kihívó életerőt árasztó Angelicával. Aztán udvariasan távozik, lelép a színről. Nem tudhatjuk biztosan, mit jelentett A párduc Visconti számára. Készítése idején nyilván a „kedvenc filmje” volt, de hát mindig az aktuális alkotás volt a kedvence, a még megvalósítatlan kihívás: korábban a Rocco, később a Ludwig. Az viszont tagadhatatlan, hogy Lampedusa adaptációja a filmográfia első darabja, amely egyértelmű, mély önéletrajzi elemeket hordoz. Nemcsak azért, mert Burt Lancaster (akivel a munka végére elválaszthatatlan barátok lettek, olyannyira, hogy az amerikai „minden színész álmának” nevezte Viscontit) bevallottan a rendező főúri ma- nírjaiból merített Salina figurájának megformálásához, de a figyelmes néző apró, lopott momentumokból következtethet Visconti ambivalens lelkivilágának rezdüléseire is. Amikor Salina tükörbe néz, nem saját ábrázatát, hanem a mögötte hetyke mosollyal álló Tancredit pillantja meg, ugyanúgy, ahogy a Senso Serpieri grófnője toalett asztalkája tükrében Mahler hadnagyot látja: mindketten életük középpontját, szeretetük és csodálatuk tárgyát szemlélik, egyúttal azt, akivé válni szeretnének. Pikáns adalék, hogy A párducban ez az ideál Alain Delon, akinek női komplementere ezúttal Claudia Cardinale, gesztenyebarna hajában gyöngyvirággal és vörös rózsával a kebelén, a lehengerlő nőiség és erotika közvetítője, akit Visconti „szelídítésre váró macskának” nevez. E két ember „összerobbanása” az alkotóművész győzelme, a magánember számára viszont a szépség és tökéletesség utáni, mindig csak időlegesen kielégíthető sóvárgás fájdalmának csillapítója. Ezért idealizálja őket, ellentétben Lampedusával: a regényben Angelica lényében, minden igyekezete ellenére megmarad a paraszti közönségesség, Tancredi pedig önként és dalolva válik főnemesből opportunista gazemberré. Visconti csak egyetlen alkalommal mutatja be Angelica vulgáris oldalát: amikor a vacsoraasztal mellett kedvese egy apácazárdába való betörés történetével kérkedik, a jelenlevők döbbenetére harsány kacagásban tör ki. A párduc nem csupán tematikailag választóvonal az életműben. A három évvel korábbi koccoban minden magától történik, egyetlen felesleges momentum sincs benne, a plasztikus szépség a drámai szándék szolgálatában áll. A párduc nem kevésbé felkavaró, de már megjelennek a csupán hangulatfestő jelenetek - mint az ifjú pár barangolása az üres Falconeri kastélyban amelyek ugyan esztétikailag maradandó 36
