Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Veres Zsuzsanna: Luchino Visconti - A párduc

még a legnagyobb alkotások sem jutnak el az objektivitás azon fokára, ahol tökéletesen mentesek az alkotó személyiségének meghatározó jegyeitől. A műveknek persze önmagukban is meg kell állniuk, de amióta a romantika divatba hozta az individualizmust, a művész személye legalább annyira előtérbe került, mint alkotásai, sőt bizonyos esetekben legendássá vált. Ahogy Andrej Tarkovszkij egyik naplójegyzetében olvasható, „a jobbak [...] természetesen egyáltalán nem azok, akiknek messziről látszanak”. Bár itt Felliniről és Antonioniról van szó, a megállapítás tökéletesen áll Viscontira is. A gyötrődő, tépelődő, az elviselhetőség határáig fokozott feszültség lángjában égő alkotóművész, aki poroszosán szigorú önmagához és megszállottan hajszolja a tökéletes teljesítményt, a munkamániás, mindig új csúcsokat meghódítani akaró ember képe nehezen összeegyeztethető a nagylelkű, erkölcsi korlátokat nem tűrő arisztokratáról szóló elbeszélésekkel, aki hol elkápráztatja környezetét rendkívüli bőkezűségével és szeretetével, hol pedig porrá zúzza arroganciájával, kegyetlen maximalizmusával, képtelenül magas elvárásaival. Az, hogy Visconti nemes, meghatározó jelentőségű, bármennyire is hangoztatja később, hogy cím és rang neki mit sem számít és mindaz, amit elért, hosszú évtizedek verejtékes munkájának gyümölcse. Nem mellékes körülmény, hogy egy milánói palotában született 1906 novemberében, nem pedig egy eldugott dél-olasz halászfalu nyomornegyedében. Ennek a környezetnek köszönhette, hogy már gyerekkorában Puccini, Toscanini, DAnnunzio társaságában forgott, mint ahogyan legkorábbi, életre szóló szenvedélye, a színház és az opera is az előkelő rokonsághoz, főleg nagyapjához - aki a Scala mecénása volt - köthető. Visconti mindig is magától értetődőnek, az arisztokrata életmód természetes részének tekintette a fényűzést. A klasszikus arcélű, daliás fiatalember húszévesen már a Savoya Cavalleria szolgálatában áll és olyan változatos úri passzióknak hódol, mint a versenylótenyésztés, a gyors autók és utazások. Emellett díszleteket és kosztümöket tervez a Scala előadásaira és megismerkedik Maria Callasszal, akinek tehetsége örök csodálatának tárgya marad. Politikailag osztja családja szélsőjobboldali nézeteit, a nemzetiszocialista hatalom- átvétel után többször megjelenik állami ünnepségeken Németországban. A tipikus aranyifjúból egy hosszabb párizsi tartózkodás formál nemcsak elhivatott művészt, de új embert is. Nem tudni pontosan, milyen felismeréseket él át Párizsban, az viszont bizonyos, hogy eljegyzi magát a mozival. Állítólag barátnője, Coco Chanel mutatja be Jean Renoirnak, a híres festő fiának, a francia filmművészet egyik mesterének. Memoárjában Renoir lelkesen emlékezik meg a fiatal Viscontiról, akit asz- szisztensévé fogadott A nagy ábránd és a Mezei kirándulás készítésekor.

Renoir még a némafilm idején kezdte pályafutását, miután visszatért a Nagy Háborúból, ahol a számára egyébként mindig rokonszenves németek ellen harcolt. És mint minden némafilmes, alaposan kitanulta a szakmát: Hitchcockhoz, Stern- berghez, Buñuelhez hasonlóan valamennyi munkafázishoz értett, a vágástól a feliratszerkesztésen és fénykezelésen át az operatőri munkáig. A filmben a jellegzetesen 20. századi művészet megvalósulását látta, ami alkalmas arra, hogy egyesítse a színház, az irodalom, a festészet nyelvét saját, kimunkálásra váró eszközeivel. Az akkoriban gyakran feltett kérdésen, hogy művészet-e egyáltalán a film, csak nevetett. „Nem mindegy? - válaszolta - Ha a film jó, akár művészet is lehet”, hiszen „a művészet a mesterség művelésének módja”. Természetesen Renoir jól tudta, hogy a közelkép „bűbáján”, „hipnózisán” alapuló némafilm megszűnése a hagyo29