Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

s a legkevesebb hajlamot éppen a tanuláshoz éreztem. Eszembe jutott az írói mesterség, és elnevettem magam.”

Tabi a „krónikusan élhetetlen zsidó” prototípusának tartotta magát, azonosult a pesti kabaré őstípusával. Úgy érezte, sorsa arra predesztinálta, hogy a társadalom perifériára szorulva, filléres gondokkal küszködve bukdácsolja végig az életét. Tény, hogy rendkívül szegény, zűrös életű családba született, és a harmincas-negyvenes évek Magyarországán szembesülnie kellett az informális, majd a zsidótörvényekbe foglalt formális kirekesztéssel és diszkriminációval, mely végül a munkaszolgálaton át a holokauszthoz vezetett. Nem teljesen alaptalanul vélte úgy, hogy mivel a mindennapi életben nincsenek csodák, hasonló pályafutás vár rá is, mint nebbich családtagjaira, rokonaira. Gyakran hangoztatta, hogy sikereit kizárólag a véletlennek, humorérzékének köszönhette. De ezt ritka adománynak tartotta, és nem becsülte sokra. Azt pedig hogy közönséges embereknek, különösen családja valamelyik tagjának hasonló szerencséje legyen, kizártnak tartotta. Saját munkásságát, egész életművét jókora távolságtartással szemlélte, kivételnek tekintette magát, mely a szabályt erősíti. íráskészsége csak eszköz, mellyel kiemelkedik a törvényszerű jelentéktelenségből. (Jellemző módon önmagával kapcsolatban a tehetség kifejezést soha nem használta, és gondosan kerülte, amennyiben irodalomról volt szó, mások esetében is.) Az írásról úgy vélte, hogy pénzt lehet vele keresni, más célja nincs. Csak ezért kezdett el keresztrejtvényeket készíteni, majd vicceket, utóbb humoros kisregényeket írni, mert máshoz nem volt tehetsége, és meg kellett élnie valamiből.

Önéletrajzában szinte mentegetőzött amiatt, hogy humorista lett. „Az irodalmi értelemben vett írás gondolata fel sem merült bennem, ehhez semmi adottságot nem éreztem, a rejtvényszerkesztéshez pedig a leghitványabb ceruza is megfelelt. Alighanem már akkor az volt a meggyőződésem, hogy az írás nem természetes emberi tevékenység, aki írásra adja a fejét, az csak valamiféle kényszer hatására szánhatta el magát. A kényszer három fajtáját határoztam meg: a becsvágy kényszerét (ezt soha nem éreztem), a prófétahit rögeszmés kényszerét, vagyis azt a mániákus képzelgést, hogy az emberiség feszülten lesi minden szavamat (ez még távolabb állt tőlem, mint a becsvágy), s végül a megélhetés kényszerét.” Tabi nem érzékelte, milyen ellentmondásos szerepet alakít: sajnálja és sajnáltatja magát szerencsétlen magánéletétért, és azért, hogy a magas irodalom nem fogadja be. Ugyanakkor nem érzékelte, mennyien irigylik népszerűségéért, és kiugró jövedelméért. (Azt, hogy mennyi pénzt szórt el, Nikodémusz Ellinek, Fodornénak és alkalmi szeretőinek, nem érdekelte.) Folyamatosan panaszkodott, amit a környezete inkább dicsekvésnek tekintett - ez a paradoxon nem ritka a sikeres pályát befutó zsidó embereknél. Nyomasztó tehernek érezte a hivatását, ugyanakkor élvezte is népszerűségét. Baráti társaságban gyakran emlegette: „Nincs fárasztóbb, mint a humor bővített újratermelése.”

Színpadi szerzőnek is ösztönös volt, eltekintve persze attól a körülménytől, hogy Molnár Ferenc valamennyi darabját gondosan tanulmányozta, és a fogásait igyekezett ellesni tőle. „Ne vegye dicsekvésnek e sorok olvasója, ha ünnepélyesen kijelentem, hogy kétszeri József Attila-díjam ellenére a drámaíráshoz mélyebb értelemben véve nem értek, elméleti kérdései sohasem érdekeltek, az írószövetség ilyen tárgyú ankétjaira soha el nem mentem, magyarán szólva hályogkovács voltam (és maradtam) a javából. Ennek ellenére is sikeres színpadi szerzőnek vallhatom magam, mert

148