Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

vábbá az unokaöccse mibe keveredett a kézirat kicsempészésével, elég, ha rövid részletet idézek Eduard Kuznyecov Mordvin napló című, Nyugaton széles körben népszerűsített irományából.

„Anyám, Zinaida Kuznyecova orosz; apám, az 1941-ben elhunyt Szamuil Gerzson zsidó volt. Jellemző, hogy éppen 1953-ban anyám visszavette leánykori nevét, s mint fiatalkorú, így lettem én Kuznyecov. Tizenhat éves, naiv komszomolista lévén, nem sejtettem, milyen csapdához vezet majd, hogy anyám erősködésére végül beadtam a derekam, és első személyi igazolványom kiállításakor orosznak vallottam magam. Aztán egyre gyakrabban észrevettem, az ösztönös népi antiszemitizmus megnyilvánulásait, néha pedig azt, hogy ezek feltűnő összhangban állnak az állami politika tudatos törekvéseivel. Ahogy kialakult a világnézetem, belső szükségleteimtől vezérelve csatlakoztam az üldözöttekhez.

Orosz családban nőttem fel, a zsidó kultúráról - a világ szinte valamennyi kultúrájára gyakorolt hatásától eltekintve - ma is csak halvány elképzeléseim vannak. Ezért eleinte inkább érzelmi okok, semmint a vérségi kötelék tudata késztettek rá, hogy zsidónak valljam magam. Valahogy úgy van ez, ahogy Cvetajeva írta: ’Nem százszor méltóbb-e örök zsidóvá lenni? Hiszen ki csak nem gazember, ha pogrom van, zsidó’.

A vlagyimiri börtönből való szabadulásom előtt két hónappal kérvényeztem a börtönparancsnoktól, hogy a távozáskor kapott iratokban zsidónak tüntessenek fel. A letartóztatáskor lefoglalt személyi igazolványomra hivatkozva elutasították a kérésemet. Később a rendőrségen kérvényeztem, hogy ezt írhassam az igazolványom nemzetiségi rovatába - először azzal utasítottak el, hogy rendőri megfigyelés alatt állok, aztán azzal, hogy még nem évült el a büntetett előéletem, márpedig arra még jó sokat, nyolc évet várhattam volna. Az ’oroszosítóknak’ nyilván az a legjobb, ha zsidónak tartanak, de az oroszok közé sorolnak.

Nem titkolom, hogy miután két év alatt a szovjet börtönrendszer valamennyi bugyrát megjártam, lelkileg kimerültem, és szabadulásomkor semmi másra nem vágytam, mint hogy hagyjanak nyugton. Azt ugyan várhattam! Követtek, megfigyelés alatt tartottak, berendeltek hol a KGB-re, hogy a rendőrségre, ráadásul idegeneknél kellett meghúznom magam.... A vlagyimiri kerület Sztrunyino nevű városába kaptam letelepedési engedélyt. Olykor a sztrunyinoi rendőrség írásban engedélyezte, hogy vasárnap elutazzam Moszkvába, az anyámhoz, a moszkvai rendőrségtől viszont azt a tanácsot kaptam, hogy ne kerüljek a szemük elé. így aztán ritka és elvileg engedélyezett hazautazásaim alkalmával is kénytelen voltam rejtőzködni, a barátaimnál éjszakáztam. És ez így tartott nyolc éven át. Ismerjék el, hogy mindez már megvilágítja valamelyest emigrálási kísérleteim indítékait, amelyeket primitív célzatossággal eposzi jelzők módjára ismétlődő szavakba burkoltak: ’Szovjetellenes érzelmektől indíttatva...”

Ha eddig bármi kétségem lett volna afelől, hogy Fodorné, Tabi iránti mérhetetlen gyűlöletében hetet-havat összehordott, miután a nevem felbukkant a „leleplezésében”, nyilvánvalóvá vált, hogy hazudik. Utánanéztem egy pszichiátriai kézikönyvben, írása pontosan mit tükröz. „Konfabuláció (latin: confabulado-, jelentése:

132