Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

A humor, sajnos, nem megoldás, de határozottan tüneti kezelés. A humor, sajnos, nem szünteti meg a világ problémáit, sőt, az egyénét sem, de ideig-óráig elviselhetőbbé teszi az életet. Ha félünk valamitől, az rettenetes. De, ha a félelmes lényben felfedezünk valamilyen komikus vonást, és azon nevetni kezdünk, hirtelen kivilágosodik a kép. Ahol nevetés van, ott a rettegés háttérbe szorul.

Világért sem akarom ezzel azt mondani, hogy nem élünk idegtépő időket. És azt sem állítom, hogy az ember nem fogja a hasát a nevetéstől, amikor azt hallja, hogy szinte már hetenként - vagy inkább naponként - támad újabb és újabb tűzfészek Földünk legkülönbözőbb pontjain. Nem, ezen nem lehet nevetni, ezt, sajnos, humorral, derűvel, mosollyal nem lehet megoldani. De mit tehetek én, hangyánál is kisebb alkatrésze ennek a rosszul berendezett óriásgépezetnek? Segíthetek-e Közép- Amerika, Délkelet-Ázsia, Afrika, vagy Európa polgárháborús, terrorista-támadásos népein azzal, ha nap mint nap, tépem saját idegeimet? Ha egyre mogorvábban és reménytelenebbül szemlélem a világot, amelyben záros határideig élhetek csak?

Magam részéről - úgy is mondhatnám: jogos önvédelemből - azt válaszoltam, hogy az égzengés, mennydörgés, villámcsapkodás ellenére igyekszem derűvel elűzni a félelmemet. És ezt a derűt, ezt a ’juszt is’ optimizmust próbálom több-kevesebb sikerrel továbbadni azoknak, akik velem együtt hisznek abban, hogy egy szép napon összeül majd az emberiség, színre, fajra, nemre, felekezetre való tekintet nélkül és megválasztja az ENSZ helyébe lépő valódi világszervezet vezetőségét - kizárólag humoristákból!

Mert a politikusok, sok évszázad óta bebizonyították, hogy nem tudják rendbe hozni a világot. Hogy a humoristáknak sikerül-e, azt nem tudom. De ők legalább nevettetnék az emberiséget, nem úgy, mint a politikusok, akiken már nevetni sem lehet.”

Ekkor már gyanakodtam az 1983-ban elhalálozott Fodornéra, hogy hazudik, mintha könyvből olvasna. Vagy ha jobban tetszik: téves emlékeket idéz fel, vagyis konfabulál, ami gyakori a neuropszichológiai betegeknél. Nyilvánvalóan gyűlölte a leánya apját, és ott igyekezett ártani neki, ahol csak tudott. Hosszúra nyúlt rágalomáriát adott elő, bosszút akart állni, „leleplezésének” ez volt a fő célja. A humoreszk stílusa hasonlított Tahiéhoz, mégsem találtam valószínűnek, hogy ő a szerző. Megérzésem nem csalt: egykori barátja, a Ludas Matyi rendszeres szerzője, Vajda Albert írta. Valamikor a hatvanas évek második felében, akkor hangzott el a Szabad Európa Rádióban. Nem találtam az „Öt világrész magyar vicclapjának” nevezett, és általa szerkesztett, Londonban kiadott Fakutyában, ami 1964-ben megszűnt. Júlia a magyar emigráció valamelyik másik újságjából másolta ki, és azért varrta Tabi nyakába, hogy lejárassa Aczélnál.

Más tekintetben viszont Fodorné jól értesült. Csak amit Tabi kényszerű megalkuvásának, karrierista szerepjátszásának nevezett a „kis október forradalom” után, a valóságban másként festett. A további pályáját meghatározó, 1957. január végi döntésben, abban, hogy nem csatlakozott a szovjet beavatkozás és a forradalom eltiprása ellen tiltakozó sajtósztrájkhoz, a véletlenek összejátszása játszott szerepet. No meg az, hogy elhárította magától a nemzet sorsáért viselt felelősséget. Utóbbi jellemhi118