Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

tapad. Annak az újságnak a munkatársai esznek itt, melyet mindenki szorongva vesz a kezébe. Úgy tűnik, ma már a hatalom képviselőjének sem jár annyi kiváltság, hogy tisztára mossák a poharat, melyből iszik. Pedig a sajtó nagy úr, a Szabad Nép pedig mindenható. Nemrég még minden munkahelyen megvitatták. Az emberek csak ezért fél órával korábban keltek és mentek be dolgozni, bár majd leragadt a szemük az álmosságtól. Birkóztak a pártlap bikkfanyelven írt, dögunalmas cikkeivel. Felkészültek a mexikói vagy az indiai kommunista párt kongresszusának téziseiből, és reggelenként könyörtelenül vizsgáztatták egymást, nehogy a szemináriumvezető feljelentse őket a párttitkárnál. A Ludas Matyi szerkesztőségében is megtartották a félórát, és neki végig kellett ülnie. Holott hivatalból olvassa ezt a rémes lapot. Az Akadémia utcából megtelefonálják, hogy melyik hírt „zenésítsék meg”, illusztrálják karikatúrával.

És azok a zsurnaliszták, akiktől mindenki fél, akiknek a mondataival gyötrik egymást az emberek, maguk is rettegnek. Ez a két hitsorsos is, az asztalnál, akik, halkan, egymás szavába vágva suttog, úszik a verítékben. Bűzlenek, a szaguk megcsapta az orrát. De nem azért izzadnak, mert olyan fullasztó a meleg, hanem mert nem tudják, mi vár rájuk: állítólag Rákosi visszajön, Nagy Imrét menesztik. Akkor a Szabad Népnél könyörtelenül leszámolnak a lázadókkal, lehet, hogy talán már holnap be se kell jönniük. Várják majd, amíg letartóztatják őket, kikészíthetik az úti csomagot, a fogkefét, a szappant és a törülközőt. Nem szívesen lenne a helyükben, annyi szent. Elnézi őket, de valahogy nem szánja őket. Hitler hatmillió zsidót kiirtott, és azokból, akiket életben hagyott, jórészt kommunistát faragott. Itt van két díszpéldány, aki már bánja, hogy hitt a szép, új világban.

Végre kihozzák az előfizetéses ebédet, egyszerre a levest és a főzeléket, fasírttal. Hozzálát, minél gyorsabban végez, annál jobb. Most látja, hogy az egyik asztaltársa az első kanál leves után az asztalra bukott. Elájult, az arca elszíneződött, a szájából nyál csorog. Szívroham. „Hívják a mentőket!”, kiabál a másik. Mindenki odafigyel, de egy pillanatig senki sem mozdul. Aztán valaki észbe kap, és kisiet, telefonálni. Egy nő a szomszédos asztaltól odalép, és segíteni próbál. „Képzett elsősegélynyújtó vagyok!”, biztosítja szakértelméről. A jóembert lefektetik a kőpadlóra, meglazítják a nyakkendőjét, kigombolják az ingét. Ha magához tér, talán még van esélye. Jön egy orvos, masszírozza a mellkasát, amíg megjönnek a mentők. Megvárhatná, hogy a kolléga túléli-e. De inkább távozik. Elment az étvágya. Elnézést kér, felkel az asztaltól. „Ne haragudjanak, sietnem kell, értekezletem lesz.” Néhányan, akik hallják, amit mond, megértőén bólogatnak. Hasonló helyzetben ők is ezt tennék. A betegen nem tud segíteni, csak felületesen ismeri. Azért a vezetéknevét tudja. Ha néhány héten belül olvassa a halálozási rovatban, felfigyel rá.

Gádor Béla, a főszerkesztő két napja behívta a szobájába. „Laci, ez az értekezlet fontos. A helyettesem vagy, részt kell venned rajta. Itt lesz a Pártközpontból Majoros elvtársnő, a lapunk ideológiai referense, meg a munkatársa, valami Tóth Béla. A titoktartás miatt személyesen ismertetnek velünk egy anyagot, ami meghatározza a Ludas Matyi jövőjét.” „Eddig csak téged rendeltek be az Akadémia utcába, rám nem volt szükség.” „Változnak az idők. De az is lehet, hogy a nő azért jön ki hozzánk, mert utána sétálni akar a belvárosban, vagy vásárolni... Tudod, ott nagyon szigorú a munkafegyelem, nem lehet csak úgy, ki-be járkálni”.

106