Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
Pontban kettőkor a főszerkesztői szobában körbeülik tárgyalóasztalt. Tóth Béla előveszi táskájából a Ludas Matyi feliratú dossziét, felnyitja és olvasni kezd. „A Magyar Dolgozók Párja Központi Vezetőségének agitációs és propagandamunkaközössége megvitatta és megtárgyalta az időszaki sajtó soron következő feladatait az előttünk álló ötéves tervben, és kialakította álláspontját a Ludas Matyi követendő irányvonaláról...” Bármennyire erőlködik, nem képes figyelni. Ólmos fáradság nehezedik a szemhéjára. Gádor ugyanolyan elgyötörtén hallgatja a fahangú Tóth Bélát, mint ő. Elképzelni is rossz, mi történne, ha mindketten álomba merülnének, és leesnének a székről. Ébren kell maradni, kerül, amibe kerül. Elképzeli, hányán dolgoztak szorgos hangyaként ezen az anyagon. Valaki megírta, aztán többen véleményezték, kiegészítették. Felülvizsgálták, hogy nincs-e benne ideológiai tévedés, aztán többször is megvitatták, újra felterjesztették, végül megint megtárgyalták és jóváhagyták. A gépírónők pedig újra és újra legépelték. Vagy negyvenen dolgoztak ezen az ordító baromságon, hónapokon keresztül. Micsoda szatírát lehetne ebből írni! De ahhoz, hogy nevessenek rajta, ezeknek előbb meg kell bukniuk. Ami sohanapján következik be, előbb egy perccel sem. „Sokszor felmerült vitás kérdés az: vajon a Ludas Matyinak mint speciális, szatirikus hetilapnak feladatkörébe tartoznak-e a közvetlen napi agitáció feladatai. Illetve: hogyan lehetne ezeket a legjobban megoldani, vagyis úgy, hogy ezek a lap profiljából ’ne lógjanak ki’, tehát valóban agitáljanak...” Meddig tart ez még? Tóth Béla jó erőben van, nem látszik fáradtnak. Lassan egy órája beszél, közben az arcizma sem rezdül. Majorosné mosolyog, készül rá, hogy majd biztatja őket: szóljanak hozzá! És még szó sem esett a következő ötéves tervről. Jegyzetelnie kell, vagy legalább illő, hogy úgy tegyen, mintha jegyzetelne. Ha befejezte, valamit neki is mondania kell. Önkritikára lesz szükség, meg néhány konstruktív javaslatra. Rajzolgat az előtte lévő papírra. A vonalból egy kötél sikeredett, hurokkal, amire felakaszthatja magát. Ezt gyorsan áthúzza. Ez meg guillotine, amivel levágná a saját fejét, hogy kelljen tovább hallgatnia a szócséplést. Nicsak, Gádor most hozzászól. Ő csak akkor kerülheti el a sorsát, ha valami váratlan történik. Mondjuk, kigyullad épület, vagy megszólalnak a szirénák. De nincs akkora szerencséje. Főszerkesztője a karikatúrák és cikkek formájában megjelenített pártfeladatokról fejti ki a véleményét. A pártközpont hozzájárulását kéri ahhoz, hogy „építésünk eredményeiről is legyen szabad csak olyan területen kifejtenünk agitá- ciót, ahol maga a jelenség színességénél és érdekességénél fogva derűs, humoros ábrázolásra alkalmas.” Majoros elvtársnő soron kívül válaszol a főszerkesztőnek. Kifejti, hogy „a Ludas Matyi szerkesztői nincsenek tisztában a karikatúra jelentőségével, melyet ők mindenáron tréfás képekké akarnak leszűkíteni”. Ők a pártközpontban ideológiailag viszonyulnak a szatirikus rajzokhoz, szem előtt tartva a szocializmus építésének soron következő feladatait. Másrészt viszont „nem kell félni attól, hogy a lapban apolitikus humor is legyen, de módjával, szellemesen, ötletesen kell megoldani, amit a rajzok nem mindig mutatnak. Az ilyen apolitikus humor is előbbre viszi a dolgokat, az elmaradottabb rétegeknél ezzel is lehet agitálni.” Ezután Tóth Béla rezzenéstelen arccal folytatja az MDP KV agitációs és propaganda-munkaközössége állásfoglalásának felolvasását. A mondatok végén nem 107
