Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

hiába, mert a demokrácia makacs ellenfele továbbra is ragaszkodik a tréfli rántott karajhoz.

Tabi a Végállomás, kiszállni! címmel írt három felvonásos, politizáló vígjátékot, amit 1949-ben a Belvárosi Színházban mutatott be, mérsékelt sikerrel. Ez a témáját tekintve hasonlított Darvas és Gádor közös jelenetére. A színlap szerint „Történik Budapesten, 1945 februárjában”, egy Múzeum körúti, kilencszobás, úri lakásban, azaz alig néhány héttel később, mint a kabaréjelenet „álomjátéka”. A németeket és a nyilasokat még ostromolják Budán, de a Horthy-rendszer elitjéhez tartozó, ősi Hajtócsy családnak Pesten már alkalmazkodnia kell a felszabadulás viszonyaihoz. Az új, kiépülő rendszer, melyet egyelőre a háztömb megbízott és Nemzeti Bizottság vonzó, és a lakásba beutalt női munkatársa, Ilona képvisel, mindenképpen jobb az 1944-es év szörnyű lidércnyomásánál. Csakhogy 1949-ben, amikor a darabot bemutatták, már eltűnt az újjáépítés lendülete, és a demokrácia kezdeti naivitása. A darab bemutatója idején már a mindenható Párt volt az úr, melyet egy komédiában nem lehetett a nevén nevezni. Tabi csak a régi úri osztály képviselőin gúnyolódhatott, akik visszavárták a németeket, 1935-ös újságot olvastak és dolgozni elvből nem hajlandók. Érdekes módon ebben a Tabi-darabban, először és utoljára zsidó szereplő is feltűnt, Wollner Zsigmond spekuláns személyében, aki a lányával együtt sértetlenül túlélte a holocaustot, és most újra szervezi az üzletét. Máris szerzett egy teherautót, mellyel feketézik: iparcikket élelmiszerre cserél, és felszállítja az éhező fővárosba. Hajtócsy Zoltán, aki nemrég szökött meg a frontról, 1938-ban elvette Wollner lányát feleségül, majd 1943-ban, mikor képviselő lett, a származása miatt elvált tőle. Most újra elvenné, családja ellenzése dacára. Csak azért áll el a tervétől, mert apósa már nem strómannak venné fel, hanem valódi munkát kínál neki. De a kocsikíséréshez már nem fűlik a foga. Ugyanakkor a testvére, István ezt a biztató üzenetet hallja szerelmétől, a szépséges Ilonától, akire fényes közéleti karrier vár: „Bízza rám magát, jó? Higgye el, meg fogja találni a helyét.” Tahinak első nekifutásra nem sikerült keresztezni a Molnár Ferenc dramaturgiáját a kötelező ideológiai elvárásokkal, s tekintettel kiszámíthatatlan és nyomasztó viszonyokra, ezzel egy ideig nem is kísérletezett.

Amikor az egyik kopasz, a politikus, tönkretette a zsidó humort, jött egy másik, egy konferanszié, és feltámasztotta. Igaz, nem a hagyományos, politizáló formában. Azt mutatta meg, hogy a szelíd irónia és önirónia eszközeivel miként lehet átmenteni a magyar kabarét. Tabi későbbi legjobb barátja, Kellér Dezső volt az, aki a legnehezebb időszakban, 1951 őszén kiállt a függöny elé az újonnan megnyílt Vidám Színpadon, és konferálni kezdett. Az első, „Ki vagytok értékelve” című műsorról csak annyi maradt meg a kortársak emlékezetében, hogy a konferanszié egyik kezével megfogta a bársonyfüggönyt, a másikkal bizalmas, a nézőt beavató mozdulatot tett, és beszélni kezdett. Szinte semmit sem nevezett a nevén, nem fejezte be a mondatait, alig mondott valamit. Csak sejtetett, hiszen minden hangsúlya, hangsúly- váltása és szünete politikai töltetet hordozott. Mestere volt a néhány szóból, vagy félmondatokból építkező konferanszoknak.

Kellér újra felfedezte az „identitás-humort”. Ez a szereplők, a szerzők és a közönség diszkrét egymásra találásából fakadt, és még a totális pártállam viszonyai között is működött. Azt tudatosította a nézők között, hogy történjen bármi, „mi, zsidók, vagy ha úgy tetszik, pesti polgárok, akkor is mások vagyunk”. Párját ritkító

99