Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
üzenet az ötvenes évek Magyarországán, a kommunista Kelet-Európábán. Persze, az önirónia réges-régen jelen volt és van mindenütt, ahol zsidók éltek és élnek, az Egyesült Államoktól Izraelig. Kellérnek, és szerzőtársának, Békeffi Istvánnak emb- lematikus figurája volt Pomócsi, akit Salamon Béla, a legendás zsidó kabarészínész alakított több jelenetben is. (Káderezés, Pomócsi a klubesten, Pomócsi marad) Megteremtője a következőképp írta őt le. „O az a kedves öreg, aki életének nagyobbik felét a régi világban élte le, és most idegenül mozog a megváltozott viszonyok között. A tanuláshoz már nem elég fogékony, ezért az ideológiát nem a fejében hordja, hanem a kezében - a vaskos könyveket folyton magával cipeli, hogy ezzel bizonyítsa a jó szándékát, az alkalmazkodni akarását. Pomócsit tulajdonképpen sajnálnunk kellene. Hogy mégis mosolygunk rajta, azért van, mert nehézzé vált életében a régi világban szerzett, ravasz életbölcsességét próbálja felhasználni és ezzel gyakran pórul jár. Gyakran, de nem mindig. Néha diadalmaskodik is, amikor becsületességével leleplezi a lélektelen bürokraták okvetetlenkedéseit.” Salamon Béla, a feledhetetlen kabarészínész testesítette meg az örök zsidó típust, aki már a század elején jelen volt a magyar kabarészínpadokon, humoros írásokban. Elpusztíthatatlan, slemil alakját kedvezően fogadták, hiszen a publikum jó része magára ismert benne, és értékelte az üzenetet, melyet közvetített. Hiszen ez az élhetetlen zsidó figura, legalábbis a színpadon, végül mindig kivágta magát a bajból, sőt, egy váratlan fordulattal győzelmet is aratott, a maga javára fordította a kétségbeejtő helyzetet, melybe belecsöppent. Miért ne élné túl a „népi demokrácia” képtelen felfordulását és ideológiai ámokfutását is, melyben a hozzá hasonló, a mindennapi élet gondjaival küzdő kisembereknek olyasfajta kifejezéseket kell megtanulniuk, mint az „empíriokriticizmus”? (Salamon Béla ezt a Vidám Színpadon ezt rendre „embriókriticizmusnak” mondta.) Ugyanez a szellem, és Pomócsihoz hasonló figura jelenik meg Darvas Szilárd: A Patyomkinnál fogok jelentkezni című népszerű humoreszkjében is, melyet szintén sokszor előadtak és játszottak az ötvenes, hatvanas években. A Pomócsi marad című jelenetben előadott refrénszerű, egyértelműen jiddis hanghordozású, önirónikus mondatain („Ha én egyszer kinyitom a számat!... Ha én egyszer elkezdek beszélni!”) minden alkalommal nevetett a jórészt zsidó közönség. A premierek törzsvendége volt a szomszédos, Révay utcai kóser zsidó vendéglő tulajdonosa, akiről 1976-ban, a színház fennállásának huszonötödik évfordulóján így emlékezett meg az egyik színész: „Goldmannék minden alkalommal ott voltak a színházban, mi művészek minden este a vendéglőjükben. A jó koszt és a még jobb szilvapálinka vonzott oda bennünket, no meg az is, hogy a vendéglő a közvetlen szomszédságunkban volt. Sok színész ’ingázott’ a színház és az étterem között. S elhangzott olyan javaslat is, hogy a színészhívó hangszórót is a Niszelben szereljék fel. Péntek este Józsi, a tulaj pénzt nem vett a kezébe, inkább hitelezett. Aki őt nem ismerte, el sem tudta képzelni, hogy miért pont péntek este van telt ház a színészekből, akik ilyenkor saját kezűleg írták be a napi ’cech’ összegét.” A zsidó humor szívósságát és túlélőképességét bizonyítja, hogy sajátos „zárványt” alkotva fennmaradt az ötvenes évek Magyarországán. A kabaré virágzott abban az időszakban, amikor a komoly színházat és a nyomtatott sajtót teljes mértékben átitatta a pártideológia. „Megszűnt az ember ember által való kizsákmányolása”, ismételgette Pomócsi a Káderezés című, 1952-ben játszott jelenetben. Ezt az ideológiai 100
