Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál

hívott meg szerkesztőségi munkatársnak a Kortárshoz a Szegedről frissiben felkerült Kovács Sándor Iván, aki külön fejezetet érdemel „szövegcentrikus” múltidézéseimben, olyannyira fontos szerepet töltött be pár évig az életemben. Az általa megszabott szerkesztői úzus első leckéje az volt, hogy „Vegyél egy anégyes céges levélpapírt, hajtsd ketté, és tegyél a lapok közé egy félbevágott indigót, és így levelezzél. így kérj kéziratot, és így köszönd meg, amit kaptál. És válaszolj a dilettánsoknak is.” Hát ezekből a másolatokból maradt meg sok tucatnyi, mert - mi tagadás - lelkiismeretes szerkesz- tőtanoncok voltunk.

És itt folytassuk a Körmendi Lajos kritikatörténet pozícióján - ha nem túl idétlen esetében ez a megfogalmazás - merengést.

Akit ma - az elmúlt negyedszázadban - valamelyest érintettek a politikai pártharcok és ezek „leképeződéseként” az irodalmi élet poklos eseményei, azoknak aligha kell bizonygatni, hogy egy ilyen szépírói társaság, mint amit antológiánk felvett, soha sehol nem kerülhetett sem akkor, sem utóbb egy kötet táblái közé. Akkor - csak a Mozgó Világ törekvéseinek hatására, utóbb - az értékeket brutálisan „felülíró” politikai megosztottság „eredményeként”. Mert ebben az összeállításban nem érdemes keresni valamiféle ízlésdeterminált egységtörekvést: itt a feltétlen értéktisztelet érvényesült és kimondatlanul, de félreérthetetlenül a fennálló rezsim kritikája. Már beérkezett szerzők és frissiben felfedezettek. Nyitottság és az ideológiai kánonok tökéletes hiánya. Ma már döbbenetes ez a tabló: Kornis Mihály mellett Sarusi, Hajnóczy ugyan félrenéz, de ott van Esterházy mellett, és láthatólag Csapiárt sem zavarja, hogy Kolozsvári Papp László közelébe került... És a „legnépibb” származék sem morgolódott, hogy Nádas Pétertől vettük a kötet címét. Ennyi idő elteltével talán nem szerénytelenség megjegyezni, hogy ennek a tizenhat Írónak „a minősített többségét” ma is számon kell tartani, konstatálom visszafogott büszkeséggel. És akik kimaradtak? Hiányolhatom Czakót, Balázs Józsefet, Spirót, Marosi Gyulát, Dohait, Bereményi Gézát, Simonffyt, Temesit, nem tudom megmondani lexikon vagy egyéb könyvészeti forrás nélkül hirtelenjében, hogy a két gyulai fi, Krasznahorkai meg Ambrus Lajos publikált-e már érdemlegeset, azaz antológiaszereplést „érdemlőt” eddigre. Egy biztos, semmiféle szerkesztői „elhatárolódás” nem munkált egyikük esetében sem. Ugyanolyan megbecsült és szeretett „mozgós” szerzők maradtak (lettek), mint voltak (illetve: lesznek). A könyv kritikai visszhangjára nem érdemes sok szót vesztegetni: úgy emlékszem, hogy „népibb” és „balosabb” irányokból jöttek az érdesebb hangok. És ezen még ma is elgondolkodom, pláne most, a mélységesen „népi” és „plebejus” Körmendi Lajos alakját idézve. (Két elhalt kritikus pályatársra emlékszem a számon- kérőbb hangúak közül, legyenek itt csupán a nevük kezdőbetűivel: B. E. és O. S.)

A közelmúlt irodalmi életének történései iránt érdeklődők számára ennek az antológiának a minősítéséhez nem is valami „pártállami” ellenszöveggyűjteményt ajánlanék (Már csak azért sem, mert ilyesféle nem készült. Azért már nem a Tűztánc idejét éltük...), hanem a Mozgó Világ akkori vezető munkatársa és későbbi főszerkesztője, Kulin Ferenc által összeállított tanulmánykötetet, amely ugyanebben az évben jelent

57