Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2-3. szám - Alexa Károly: Szövegvendégségben Körmendi Lajosnál
meg: Fiatal magyar prózaírók (1965-1978). A két lista egybeesései és különbözőségei, az ezeket erősítő értéknyomatékok igencsak tanulságosak. Magam is szerzője voltam Kulin kötetének, mégis úgy látom - hogy is fogalmazzak? -, egy kissé konzervatívabb, a „fennállót” jobban tekintetbe vevőbb könyv volt, mint a miénk. És egy villanásra pillantsunk előre is, hogy lássuk az Isten tenyerén ülünk kivételes dokumentációs súlyát. Valamikor vagy öt évvel később, amikor Mozgó Világ már nincs, a rendszerváltozás még nem kezdődött el (vagy ki tudja), fölhív Balassa Péter, hogy egy iker-könyvet szerkeszt, melyben két nagy műről fog közölni elemzéseket, ezek: Esterházytól a Bevezetés a szépirodalomba és Nádastól az Emlékiratok könyve. Pontosan éreztem, Balassa ízlésének, elkötelezettségének és elfogultságainak ismeretében, hogy ez a könyv egy olyan kánon felépítésének első kísérlete, amely egy bizonyos szövegalkotó technológia és - ami a fő - egy olyan epikusi elkötelezettség idealizálása (kanonizálása) óhajt lenni, amely szemben áll a magyar elbeszélés hallatlanul gazdag és sokszínű hagyományával. És már ekkor, pályájuk első jelentős darabjainak közrebocsátása idején, kirekeszti abból az újabb generáció jelentős részét. Meg az idősebbeket is, természetesen. Nem volt nekem bajom se Esterházyval, se Nádassal, se Balassával. De mértéktelenségnek és aránytalanságnak gondoltam két olyan könyv mindenek fölé emelését, amelyek értékét még nem hitelesítette sem az idő, sem az irodalmi közvélekedés. Ajánlottam Balassá- nak, hogy talán Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényét lenne helyes az elemzés és hagyományképzés centrumába emelni, hiszen annak értékeit senki kétségbe nem vonta és nem is vonhatta már a megjelenése pillanatában. Ahogy ma sem - ami azért nem mondható el se Esterházy, se Nádas gigantikus méretű könyveiről. A vállalkozás nélkülem jutott tető alá (meg sokan mások - hasonszőrűek - nélkül), viszont észleltem, hogy az elemzéseket követő bibliográfiák számon tartani ajánlották az én Esterházy- és Nádas-elemzéseimet. Eme példátlanul sikeres - egész irodalmi életünket évtizedekre eltorzító - kánonképződés apró személyes bizonysága, hogy a Találunk szavakat (Válogatott írások Esterházy Péter műveiről, 1974-2008) című kiadványban már nyomukat sem találom hajdani szövegeimnek. Szilágyi István művei - bár remekmű voltukat senki nem meri tagadni - természetesen nem kaptak helyet az informális, de annál erősebb hatalom által diktált kánonban. Elég emlékeztetni arra az afférra, amikor a Magyar Irodalom Díja kuratóriuma gyalázatos manipulációval addig szavazott - szavaztatta magát -, amíg a 2001 -es Hollóidő mellé fel nem tornásztatták a finoman szólva is „efemer” Bodor Adám-Balla Zsófia rádiós beszélgetés könyvet. Az író, regényének hőseire hivatkozva, nem fogadta el ezt a megalázónak szánt helyzetet - és persze azt a summát sem, ami akkor Kolozsvárt jókorának számított. Ennyit az írói minőség és a privát erkölcs dolgában. És hát ennyit futtában és oly sok év után, hogy miféle kritikai háttér és kódrendszer következtében lett a Körmendi-hagyomány olyan amilyen. Meg a Czakó-, a Te- mesi-, a Simonffy-, a Tárnok-féle meg sokaké másoké, sőt lassan és sunyin hovatovább már Hajnóczyé is... 58
