Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Alexa Károly: Szövegek vendégségben… I.

mint a közös munka elemi összetevőit felszámolta a telefon teljes körűvé válása és a számítógépes üzenetközvetítés, szerző és szerkesztő, szerkesztő és nyomda között. És eme változás - egyelőre - végső folyománya az internetes „folyóiratok” elterjedése: a legszemélyesebbet bízzuk a legszemélytelenebbre. Természetesen a „személyesség” különös és újszerű módon visszatérőben van ebben a kulturális szegmensben is ilyen-olyan levelező-kommentáló technológiák révén. Ám akkor is igaz: nincs levél, nincs kézirat, nincs írógép, a szerkesztőség nem „műhely”, nincs kocsmai találkozó, vagy ha van is, nem - félretolva a poharakat - kéziratok fölé hajol szerző és szerkesztő, nincs „flekk” és nincs „indigó”, nincs postázó titkárnő és senki nem tudja, mi volt a dolga a „mettőr”-nek, mire használták a „tipomé- ter”-t és mit jelent az, hogy „einfach lénia”. Mindezzel párhuzamosan, bár azt éppen nem mondhatjuk, hogy a halálra ítélt „papír” valamiféle „helyettesítéseként”, a digitális fényképezés vált az idő megragadásának és megörökítésének - mennyiségét tekintve - szinte egyeduralkodó illúziós technikájává.

A múlt adatbázisokba húzódott, különböző „hordozók” őrzik, legalább oly esendőséggel, ahogy a korábbi korokban kínlódtak a papirosok a megmaradásért. Ennyit elöljáróban - kicsit posztmodern módon Ottlikot idézve - „az elbeszélés nehézségeiről”. Ottlik-emlékeimet - ha már szóba került a mester - összegyűjtöttem pár éve a Nagyításban - levelek, meghívók, előadásvázlatok, idézetek... Kiváltva az Ottlik-rajongók, jelesül szombathelyi barátom, Fűzfa Balázs heveny irigységét.

(És úgy hozta a véletlen, hogy miközben papírjaim és emlékeim között „élet- ünkös” célzattal kotorászni kezdtem, bele-beleolvastam a Budapesti Negyed kettős Jókai-számába 2007-ből. S itt találtam a mai irodalmi muzeológia egyik jelesének, Kalla Zsuzsának egyik bekezdésében egy szót, amelyről nem tudom, hogy muze- ológiai szakszó-e vagy egyéni lelemény, mindenesetre „továbbhasználatra” igencsak érdemes: „Minden embernek van legalább egy tucat ’kidobhatatlan’ életkísérője személyes múltjából: fényképek, levelek, gyermekkori játékok, meghalt hozzátartozók emlékei. E tárgyak eseménysorokat idéznek fel, a hajdani valóság történéseinek erőteljes érzelmi élményét teszik újra átélhetővé...” Papírjaim tehát: „életkísérők”.)

2004 őszén választott meg Vas Megye Képviselő-testülete az Életünk igazgató fő- szerkesztőjének, és ezt a döntését öt évvel később megismételte. Az újabb önkormányzati változások - amikre most nem térnék ki - felülírták ezt a határozatot, és a döntéshozói helyzetbe emelt hivatal ennek az évnek az utolsó napjában határozta meg munkaviszonyom végét. Szintén mellőzöm annak a bemutatását, hogy az elmúlt hónapokban miféle történések főszereplője volt maga a lap, az Életünk. Egy évfordulós ünnep a legkevésbé sem alkalmas ezeknek az eseményeknek, illetve bizonyos események elmaradásának taglalására. Pedig - ha már „szövegek” jöhetnek vendégségbe - nem egy hivatalos iratot lehetne ide „szkennelni”... Mint kor3