Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Alexa Károly: Szövegek vendégségben… I.
jellemzőt. Nos, mindössze emlékező pozíciómat akartam tisztázni ezzel a villanásnyi kitekintéssel és talányos helyzetrajzzal. Pozícióm kettős. Egyfelől szükség- szerű, hogy valamiféle mérleget adjak nyolc éves főszerkesztő munkámról, inkább persze a szándékokról és körülményekről, mint az eredményekről, másfelől viszont vissza kell tekintenem a korábbi évtizedekre (ahonnan bőségesebben vannak írásos dokumentumaim) - ami azért is könnyű, meg persze nehéz a számomra, mert a lapnak korábban viszonylagos rendszerességgel olvasója, sőt szerzője, a szerkesztőségnek nem egyszer vendége voltam, ennek következtében merem magamat a lap hajdani baráti köréhez tartozónak gondolni. És „ez az öt évtized” nemcsak személyes történetek egymásba fonódása, nem is csak egy intézmény és szűkebb környezetének kapcsolatrendszere, hanem egy olyan folyamat részese és tükrözője, amely az 1956 utáni „konszolidációs” időktől fut (döcög, vánszorog, araszol, szökdel - kinek hogy tetszik) a rendszerváltozás különböző stációin át máig. 2012 legvégéig, amikor az Életünk abban bizakodik, hogy belevág(hat) egy újabb korszakba. Minimális „alapkutatások” híján nem vállalkoznék arra, hogy sajtótörténészi szak- szerűséggel tagoljam az Életünk fél évszázadát, noha a mostani ünnepélyes alkalomra készülve átnéztem az össze évfolyamot - kivételes élmény volt, állíthatom. Mégis régi olvasóként és mai „érdekeltként”, kollegiális és kortársi benyomásaimra hagyatkozva talán megkockáztathatok egy vázlatos folyamatrajzot. Az első nagyobb tömb az 1963 és 1969 közötti. Antológiaként jött létre a lap, évente három alkalommal jelent meg és különös módon négy megye közös kiadványaként hírelte magát. De a jelek szerint már akkor is Szombathely volt a szerkesztés és nyomtatás helye. Formáját és publikációinak modorát-tematikáját erősen korfüggőnek érzi már a kései olvasó (miként a többi ekkor stabilizálódó vidéki irodalmi orgánumét is), ami azt jelenti, hogy politikailag, sőt irodalompo- litikailag több mint óvatos; a korszak „közéletiség” igényéhez azzal próbál igazodni, hogy erősen kultiválja a riportot, „a szocialista mindennapok” bemutatását, de ezek az írások majdnem annyira tartózkodnak a túlzóan optimista hangfekvéstől, mint a kritikai észrevételektől. Természetesen vannak - később majd felerősödő - jelei a helyi hagyományok iránti figyelemnek, ennek legérdekesebb darabja egy XVIII. századi házassági „kiseposz” (1968). Ami viszont pozitívumként mindenképpen megjegyezhető, hogy a lap (talán központi intencióra vagy legalábbis jóváhagyással) olykor helyet ad olyan szerzőknek, akiket az 56 előtti politika kiszorított a nyilvánosságból (Várkonyi, Kassák, Sinka). A megye legjelesebb élő költője, Weöres Sándor a kezdetektől kisebb-nagyobb rendszerességgel publikál az Életünkben, noha ő sem tartozott a pártállam pártfogoltjai közé, még a hetvenes években sem. A lap abban a törekvésében is rokona a hasonló folyóiratoknak, hogy figyelni próbál a helyi pályakezdőkre. Sajnos az esetenként (és 4
