Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

tértek” - ha időlegesen és morgolódva, ha nem. Ady és Kosztolányi, Szabó Dezső és Kassák, József Attila és Németh László, Szabó Lőrinc és „jobbról” (olykor „balról”) majd’ mindenki. Kirekesztés és kirekesztődés - ma sem ismeretlen fogalmak. „Kifelé” - ezt meg kell adni - a Nyugat többnyire a belső egységesség képét szuggerálta. „Nem művek puszta egymásmellettisége: mozgalom”, látja utóbb egy bennfentes.

Befelé ? Hatvány közli a „századunk legendái” közé emelt Hatvany-Osvát-kalamajka idején Adyval észleletét és ítéletét a még csak három éves (?!) lapról, lényegében a kísérletező Osvát „magánszaklapjának” nevezvén azt, egy „ártalmas álidealizmus” és a „lelkes meddőség” tünetegyüttesének, Osvát „szabadjára eresztett impotenciája” és „élethazugsága” korlátozatlan gyakorlóterének. Ez persze nem a nyilvánosság elé szánt szöveg, és amiért igazán érdemes idézni, az a fél bekezdés, ahol szinte „végérvényesen” megfogalmazta a „kiadó” (aki megnyitotta „arany szügyét” a magyar literatúrának) summázatát erről az irodalmi vállalkozásról: „A Nyugat irodalma, mint minden magyar írói generáció, egy fáradt és elmaradt ország kifelé vágyó, befelé sajgó magára eszméléséből nőtt ki. A Nyugat folyóiratban együtt jelennek meg azok a férfiak, akik akár tudományos, akár politikai, akár közgazdasági téren azoknak a tendenciáknak tényleges képviselői, amelyeknek az irodalom csupán előre érző sejtése vagy formába foglalója lehet.” És itt ma is aktuálisnak mondható megállapítás következik a „másik” oldalról, az örök defenzívába - sóhajtjuk - szoruló magyar nemzeti „oldalról”: „Tisza konzervatív irányban megpróbálta egyesíteni az erőket. A Magyar Figyelő kietlen sivársága arra mutat, hogy új magyar konzervativizmus még nem fejlődött, s a régi már kiélte magát.” És a végső összegezés: „A Nyugat irodalma az ország minden termő és teremtő erejével kapcsolatos; minden, ami tehetség (nem véletlenül, hanem szükségszerűen) a mi táborunkban van.” És ezt az álláspontot sikerül száz évre megfellebbezhetetlen históriai tényként elhitetni.

Annak ellenére, hogy pl. 1923-ban, amikor a Nyugat a hatalmas jubileumi számot kiadta a Szerkesztőjéről (?!), Bécsben Balázs Béla így kezdi cikkét: „Osvát Ernő ünnepel- tetése alkalmával mindannyian érezzük, hogy kriptát koszorúzunk.” S annak a nyilvánvaló ténynek a rögzítésével folytatja, hogy „a Nyugat azért halhatott meg külön, munkatársaitól függetlenül, mert a Nyugat lelke már életében sem volt azonos munkatársainak leikével. A Nyugat szelleme sohasem volt rokon szellemű írók valamely szintézise.” Hát akkor? Honnan az „egység”, honnan a kivételes önazonosság tudata és nimbusza? Halottként beszél róla egy régi kedvenc szerző, a lap eltűnése előtt majd’ húsz esztendővel. „Dicsérjünk, mert temetni jöttünk” - jegyzi meg kedves bonhómiával a lap háború előtti egyik legfuttatottabb írója, Bartók valamikori szövegírója, azé a Bartóké, aki maga is ott van az ünneplők között. „A Nyugat elavult, holott íróinak nagy része elevenen és frissen dolgozik.”

És itt se hallgassuk el a végkövetkeztetést, aminek hanghordozása a mai fülnek is oly ismerős: „A Nyugat a régi sújtásos és ’nemzeti’ irodalom ellen egy új, nagyszerű ’európai’ magyar irodalmat vonultatott fel. De ez az absztrakt európaiság üressé vált abban az órában, melyben az internacionalitás eleven, konkrét problémává lett.” Olyan értelmező szavak ezek, amelyek évtizedekkel előre, ama végzetes korszakra mutatnak - elvi és mentális mögöttesükre nézve -, amikor Balázs Béla visszajön a Szovjetunióból, hogy rövidesen a Kerepesi temető munkásmozgalmi parcellájában nyerjen végső nyughelyét. Ami ma ezekben a mondatokban felettébb tanulságos az az, hogy milyen könnyedén „rokonítható” a

88