Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt
Nyugat megítélésekor a - mondjuk - nemzeti és a talán - nem túlzás - kommunista kritikai szempont. S ennek oka az a nyugatos vállalás, amelyre oly büszkék a szerkesztők: az apolitikusság. Schöngeist-nek lenni a boldog és tunya békeévekben - elfogadható értelmiségi és művész szerep. De amikor a világ egy olyan kataklizmát él át, mint a világháború, amelynek záróakkordjaként megszűnik európai státus lenni Magyarország, akkor a „politika- mentesség”, azaz mindenféle nemzetérdekű és nemzeti érvényű közéletiség elutasítása nemcsak értelmetlen, hanem érthetetlen is, merő abszurditás. Csak persze a kétfajta kritika más és mást hiányol, ha ezt az abszurd elefántcsonttornyot nézi: az egyik a világforradalmat, a másik Trianont. És éppen ez a századelős, ez az érzékeny, ez a deklarált, s persze álságos „politikaellenesség” teszi olykor nehezen felismerhetővé azt, hogy a 19-es kommüntől viszolyogni látszó liberális „nyugatosság” a későbbiekben a kelleténél gyakrabban „összeér” azzal az ideológiával, amely a bolsevizmusban találja meg önmaga realizálódást - napjainkig... Nem túlzás azt mondani, hogy minden értékes közleménye ellenére a Nyugat a világháború és a forradalmak után túlélte önmagát, az egyéni írói kezdeményezéseken és szépírói megnyilvánulásokon túlmenően, intézményként nem volt, mert nem lehetett érdembeli szerepe a magyar életben. Több mint izgalmas szellemi kalandnak lesz részese az, aki a Nyugat apolitikusságának tüneteit fürkészve a Nyugat CD-ROM keresőjébe beírja az ilyesféle hívószavakat, mint „Trianon”, „Horthy” vagy „kommün”. Mit lehetne ékelődni azon, hogy pl. a kormányzó vezetéknevéhez (mindösszesen 21 „item”) többnyire a „Béla”, a „Kollégium” és az „útja” kapcsolódik, hogy a Trianon-előfordulások (39) jelentős halmaza a kastélyt jelöli a boldog békeidőkből, a kommün meg (58) persze azt a zűrös időt, amikor a francia-porosz háború után a „liberális” és „honszerető” franciák megmutatták, hogy lehet mélyebbre süllyednie egy nációnak, mint a jakobinus elő- időkben... Féja Géza Halotti beszéde pontosan fogalmaz, ha eltekintünk attól a blaszfémiától, hogy Osvát Ernő nekrológját az első magyar nyelvemlékkel véli helyénvalónak összekapcsolni 1929-ben. „Bizony a Nyugat 1920 óta fokozatosan egy elmaradt, jelentőségét vesztett irodalmi irány lett, már nincsen színvonala, hanem keretei vannak, tehát reakciós jelenség.” Miután Ady eltűnt és Móricz kiszorult, s mivel nincs jelen az újabb generációk java: Nyíró, Tamási, Erdélyi, József Attila stb. Móricz Virág írja, hogy a 25 éves jubileumi ünnepségen: „tompa, feszélyezett hangulat, elszigetelt sereg, mint valami temetésen...” A Nyugat talányos presztízsén és érthetetlenül megerősödött nimbuszán meditálva érdemes és talán szükségszerű is kitérni Osvát személyére, az „örök szerkesztő” talányos presztízsére és ma már nehezen felfogható nimbuszára. Hogyan tudott valaki arra a polcra jutni, ahova ő a lap megalapítása pillanatában, ahova nem is „emelkedett”, hanem ahol mintha valamiféle evilágon túli rejtélyes erők a helyét eleve kijelölték volna. Szegény volt, túltanultnak nem mondható, politikai hatalma semmi, irodalmi produkciója nulla. Nem volt élő ember a Nyugat környékén, akit vérig nem sértett. Rengeteg a történet róla, nincs jelentős szerző a korban, aki démonikus alakját meg ne örökítette volna. A titokzatos mindentudó, a rejtőzködő nagyság, a hallgatag főhatalom, aki egyszerre papos és alvilá- gias, a szépség megszállottja, az elv gladiátora, százada Kazinczyja... Mindig igaza volt, s 89
