Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Tari István: A forradalmasított talpnyalás éveiben
TARI ISTVÁN A forradalmasított talpnyalás éveiben MAGYAR ELLENÁLLÁS A DÉLVIDÉKEN* Nemzedékem a 70-es évek második felében került az irodalmi hatalom közelébe a délvidéki Újvidéken, mely város akkoriban a jugoszláviainak, a vajdaságinak nevezett magyarság szellemi központjának számított. Nem véletlenül telepítették oda legfontosabb intézményeinket, tömegtájékoztatási eszközeinket, kiadóházunkat, hiszen kultúránkban - Trianon óta - kiemelt fontosságúvá vált az állambiztonsági szempont. Újvidéken pedig a magyar többségű környezetektől elszigetelten, jól megfigyelhetően egy rakáson vannak az állambiztonság számára folyamatosan ellenőrizendő magyarok, akik kellő szorgalommal, esetenként túlcsorduló ügybuzgalommal, akár egymás ellenőrzését is elláthatják. Erről részletesebben csak a jugoszláv titkosszolgálatok páncélszekrényeiben, az érintettek és a kutatás számára egyszer megnyíló ügynöklisták és jelentések ismeretében lehet majd szólni. A hetvenes évek végére már untam a polgárpukkasztást, a szalonforradalmárságot - hol voltak felénk a polgárok?, és hol a szalonok? -, untam a jugó-magyar irodalom fölfuttatott élő klasszikusait, akik harminc és egynéhány évesen - és életmű nélkül! - tankönyvekbe kerülve, középiskolás tananyaggá válva, riszálták magukat a pályakezdők előtt; nagyon untam azt a magát kellető mellébeszélést, mely úgy nyalt talpat, hogy az ellenzékiségnek tűnjék. És a hagyományok kitartó tagadása is zavart, különösen azok részéről, akik nem is ismerték jól a hagyományokat. Untam a formát nem ismerő formabontókat, azt az avantgárdot, mely kibúvóival, mímelt lázadásával, agyafúrt rejtőzködésével is, nálunk a fennálló hatalmi gépezet propagandájával volt azonos. Pedig a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején, indulásunk idején, a modernnek lenni szőröstül-bőröstül programját teljesen a magunkénak éreztük. Vadul csapongó, zagyva verseket írtunk, irodalmi folyóirataink, pedig, rendre le is közölték azokat. Vártak ránk, ünnepelték érkezésünket. Mintha a délvidéki magyarság akkor ünnepelte volna meg istenigazából virágzását, tömeges kiteljesedését. Amiben volt is valami, hiszen éppen velünk, az ötvenes évek elején születettekkel sikerült bepótolnia a második világháború, a megtorlás, a magyarirtás iszonyú vérveszteségét. Sokan voltunk. Kerestük, és meg is találtuk egymást. Kamaszromantikánk megnyíló világával együtt nyílt meg, szemünk láttára vált napról napra színesebbé, árubőségtől gazdagabbá akkori világunk, szabadon mozoghattunk, világútlevelünkkel (már aki kapott útlevelet!) nemzetközi diákigazolványunkkal kedvezményesen (főleg a nyugati országokban) oda utazhattunk, ahová csak akartunk. A vendégmunkások kiáramlása a hatvanas évek végén kezdődött, ami a nyugati civilizáció műszaki újdonságaival is ellátott bennünket. Szóval, köny- nyen, túl könnyen elhihettük azt, hogy a világ, ha nem is minket akar szolgálni, de a kedvünkre valóan működik. * Egyes részletei elhangzottak A demokratikus ellenzék Lengyelországban és a Kárpát-medence magyarok lakta részein az 1980-as években címmel, az Ellenpontok folyóirat létrejöttének 30. évfordulója tiszteletére, 2012. szeptember 29-én, a Magyarországi Lengyelség Múzeumában megrendezett tanácskozáson. 88
