Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra

idő...” Szűkül? Véletlenül úgy írtam elsőre: szűköl... A betegség is üzent már ekkor? Annak előérzete? Nem tudom.

Azon a bizonyos utolsó könyvhéten kaptam tőle még egy könyvecskét, ezt így dedikálta: „Karesznak régi barátsággal.” A 60 számozott példányból az enyém a 10. Végső ajándék, de nincsenek benne elköszönő mondatok. Csak a fénykép az elején. Hibátlanul kötött nyakkendő, megkopott haj, olyan, mint utolsó tévébeszélgetéseiben, túl jón és rosszon, mondja kerek mondatait, pontos hivatkozásait, megfellebbezhetetlen ítéleteit. De itt már nem néz velünk szembe, hanem el valamerre, lefelé. Azért az utolsó kis szövege mintha... És nem azért, mert utolsó évében íródott, hanem mert az egész valahogy mélyen allegorikus. Batthyány, Tisza, Bethlen, Teleki, Nagy Imre - róluk beszél. Azaz róluk szólva azt üzeni, ami úgy lehet egész élete és életműve foglalata, s amit Nagy Imrével fogalmaztat meg az utolsó mondatban, amely az „utolsó” szóval kezdődik: „Az utolsó szó jogán elmondott beszéde a magyar nemzethűség, a magyar hazaszeretet foglalata.” így köszön el egy férfi, aki tudja, hogy a pátosz csak akkor megengedett, ha nem egyes szám első személyű a végső mondat állítmánya.

Ha nem is derűvel, de valami csöndes békével a szívemben mondom, hogy Miklóstól nem az elkerülhetetlennek látszó gyászban búcsúztam személyesen, hanem munkában - mert volt még egy dedikáció. Napfényes könyvhét - esős őszi napok. O volt számomra az etalon minden délvidéki ügyben, mert mindenre emlékezett és mindenkiről úgy beszélt, ahogy megérdemelte. Fölhívtam, mert volt két apró kérdésem valami tanulmányhoz (Vagy csak úgy? Hallani akartam a hangját ?) - hol is mondta kevélyen Tolnai Ottó, hogy a jugoszláviai magyar iró attól különb, hogy van tengere (a vajdaságinak mára már aligha), valamint hogy mondana valami közelebbit Podolszki Józsefről, aki valóban az egyetlen költőnk volt Dalmáciában. „Ugorj föl, Karesz, úgy is itt van még egy könyv, amiből nem adtam.” Meghasonlásunk története, ez a cím, testes darab, képtelen vagyok rájönni, hogy hol jelent meg, mert szerepel az impresszumban Topolya is, a budapesti Bimbó utca is, meg Üllő is. „Minden benne van” („Minden megvan” - jut eszembe hirtelen rajongott Ottlikja), a minden „jugó” ügyben illetékes, de mindentől, csak az igazságtól nem független és éppen ezért engesztelhetetlen szigorral és iróniával szóló, értekező és üzenő író munkája. Látom, Tárnok Zoltán gondozta a szöveget (az enyémeket is, de hányszor...), az a Tárnok, akinek nagy gyűjteményes könyvét éppen Hornyik Miklós gyötörte ki a szerzőből.

Esett az eső a belvárosban, Miklós a szürkeségben szöszmötölt valamit, „Szabados Gyuri verseit rendezem sajtó alá.” Talán ittam egy viszkit, beszélgettünk csöndesen. Egy-két negyedórát, ha eltöltöttünk együtt. Sovány volt, rekedt, fehér inge világított. A könyvet „baráti kézszorítással” ajánlotta. „Az Akadémia utcában 2011. október 11-én” „Délvidéki könyv”, mondja az alcím. Az előzéklapon Baráth Feri portréja Miklósról 1993-ból. Akkortájt lettünk barátok. Haja és szakálla sötét, szeme villogóan néz el mellettem, nem lefelé, de nem is fel, hanem oldalt valamerre, ahol a dolgok történnek.

87