Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra

Előttem egy könyv, Beszélgetés írókkal, 1982-ből. Az akkori könyvhéten vettem. De ez nem biztos. Nagyon szeretném, ha ott vettem volna. Harminc éve élek vele egy térben. Két férfi a borítón meg egy nagyapás bordó karosszék. A karosszéket a legutóbb a Petőfi Múzeumban láttam, talán bele is ülhettem, Ottliké volt. A borítón az ősz ember szétdobott végtagokkal, ő az Iskola szerzője (ekkortájt fedeződik föl itthon is), szemben vele, a kamerának majdnem, de csak majdnem háttal egy fekete szakállas összeszedett tartású fiatal férfi. Alighanem beszélgetnek, hiszen a könyv címe erre utal. A könyvben -s előbb a magyarjugó tévében - egy ottani magyar ember beszélget olyan itteniekkel, akikről mindenki tudta, hogy ők a legnagyobbak, csak ezt nem szabadott mondani. Déry, Pilinszky, Németh László, Weöres, Illyés, Mészöly... Réges-régi interjúk foglalata a könyv, soruk 1967-ben indul. Amikor mi azokat kellett tanulnunk, hogy..., ki emlékszik már rájuk? Ma már elgondolkodnék azon, hogy „még ott is” tizenöt évet kellett várni a könyvre..., de akkor is szellemi csempészáru: innen került oda, hogy onnan visszajuthasson. Evekig nem tudtam, mert nem is nagyon érdekelt, hogy ki ez a Hornyik, ez a kérdezgető ember. Én, mi „mozgósok”, a „szimpósokkal” voltunk együtt (Kolozsvárt meg az „ehinokszosokkal”), de igazából akkor tudtuk meg, hogy mi is Jugoszlávia, amikor a fegyverdörgés mondta ki, hogy Jugoszlávia egy háromnegyed évszázados hazugság, hogy a szlovének megunták, hogy ők tartják el a hegyi népeket, hogy vannak le- rendezetlen vérbosszúk horvát és szerb falvak között, hogy a muzulmán meg a pravoszláv, a cirill meg a latin betűs, meg hogy kié a tengerpart, az összes szigettel, persze Brionival együtt. Hogy magyarok zúdulnak át a határon - fegyverbe hívott horvát és szerb magyarok. Ekkortájt jön újra, s tán maga sem tudta, végleg át Miklós is Magyarországra. Akkor már régóta nem kérdezett, hanem beszélt és kijelentett. Egy elegáns száműzött az Akadémia utcában, szemben a régi rákosista pártközponttal, nagypolgári lakás, igényes festmények, glédában a könyvek, sehol egy porszem. A könyvmániás. Egyszer éppen egy Döbrentei új kiadást menedzselt és kölcsönadott egy kötetet - azután hetente telefonált - túlzók persze - hogy na, mikor hozom vissza.

Ha Miklósról egyetlen jellemző mondatot kellene-szabadna csak leírnom, egy paradoxon fogalmazódna meg: ő az a jugoszláviai magyar, akinek ars poétikája, státusa, egzisztenciája, hogy ő nem jugoszláv. Mint kor- és pályatársai, a titoista pártállam jól fizetett pszeudoma- gyarjai, paramagyarjai. Akiknek egyik vezére (itthon is akadémikus lett belőle), később a legrondább Illyés-ellenes szövegek egyikének szerzője, például kitalálta a magyar irodalomtól független jugoszláviai magyar irodalomtörténetet, magyarán: a trianoni végzést érvényesnek hirdette a múltban is, amely könyvben, ó a szakszerűség, Zrínyi után mindjárt Hoblik Márton következik... „Hát a belgák hova álljanak?” De még ezt se kérdezték, mint a kedves Kohn, tudták ők maguktól is, hogy a hatalom mellé kell állni. Mint pozsonyi, ungvári vagy kolozsvári eszmetársaik, nem is beszélve a bukaresti fajtájukbéliekről. Tudják ma is, hiszen akik még élnek, jobbára az itteni liberálisok társulatától kaptak szellemi állampolgárságot. Hogy miféle hazába? Ezt nem firtatják.

Hornyik nem kapott ösztöndíjakat, kitüntetéseket, nem volt rajta az újabb pártállami ciklusok protokoll listáin. Kirúgták mindenhonnan, többször is úgy, hogy a céget is megszüntették. De mindenhol és mindig ott volt, ahol meg kellett szólalni, vagy ahol beszélni akart. Nem búsongott: olvasott és írt. Telefonált, hívott, küldött, számon tartott, figyelt.

Utoljára a tavalyi könyvhéten találkoztunk - hazudom teljes tudatossággal. Ott ült a tér elkerített zöldjének sarkában Vörösmarty lábánál, a bódék mögötti „magyar” sarokban - Püskiék, Masszi, Hét krajcár meg a többiek -, „No, rókakoma...”, és dedikálta a Scott kapitány utolsó feljegyzését. Mi mást? A betűk kicsit reszketegek, de a vonalvezetés hibátlan, az íráskép

85