Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
kacsák meg mind a nyomában voltak. Amikor már a hattyú körbeúszta az egész medencét, középre ment, akkor meglátta, hogy kik ezek a kacsák. Hát azok az emberek jöttek utána, akiket már a grófnő szobra nem tudott meggyógyítani, de akik nem felejtették el őt. Magasra ugrott a hattyú a levegőben, szárnyra is kelt a medence fölött, hogy megérezze, hogy tud gyógyítani. Amikor már érezte, csak ráemelte egyenként mindegyik kacsára a tekintetét, s azok kezdtek visszaváltozni emberré. Meg is gyógyultak mind. Azután meg, hogy pirkadt már, hálálkodva el is indultak hazafelé. A hattyú akkor újra felemelkedett a víz fölé, odafordította a tekintetét a tükörképére, s újra asszonnyá változott. Magára vett valami férfigúnyát, amit a konyhában talált, s kiballagott a királyi palota elé, ahol négyfelé ágazott az út. Lehetett menni jobbra, balra, fölfelé vagy pedig lefelé. Bal felé ment, arra indult, amerre a szíve viszi az embert, mert tudta, hogy ez az egyetlen út vezeti oda, ahol most a szakácslegény sínylődik. 11. Mentem, mendegéltem faluról falura, egészen a király városáig mentem. Ott a piacon rám szólt egy termetes asszonyság. Na, te legény, ne lábatlankodj itt, fogd csak meg ezt a szép nagy halat, meg ez a teli kosarat, és hozzad csak fel nekem a palotába. Fölvittem neki, és akkor azt mondta, maradhatok ott, a királyi konyhán. Ott is maradtam. A palotaudvar közepén meredek lépcső vezetett fel a király lakosztályához, abból nyílt a királyi konyha. Egy teknőben vittem fel oda reggel a megmosott, földarabolt húsokat. Tehénhúst, szarvast, egy nagy kakast megkopasztva, meg pisztrángokat. A szűk folyosón a konyhaajtó előtt hátrahőköltem, mert valaki kitette oda a kitömött vaddisznót, aminek az egyik teremben volt a helye. Rohant felém a folyosón a vadkan, abban a régi utolsó rohanásban. Megbotlottam a teknővel, elestem. Lehet, hogy beütöttem a fejemet. Próbáltam fölkelni. Nagyon nehezen, nagyon ügyetlenül tudtam csak a hátamról áthengeredni a hasamra. Rúgka- páltam a vékony kis csülkeimmel. Ahogy végre talpra álltam, egy kétlábú árnya magasodott fölöttem. Egyvadász. Zöld ruhában. Arcába húzott vadászkalapban. Azt mondta, éjjel avad- disznók bejárnak a király kertjébe, és megrágnak mindent. Nem nekem mondta, hanem egy asszonynak, aki éppen mellé lépett, és akinek a kedvében akart járni. Én már csörtettem akkor hátul a királyi kertekben, hátha ott el tudok rejtőzni a bokrok közt, s aztán valahogyan visszajutok majd az erdőbe. A vadász nem itt akart lelőni, a szíve hölgye előtt. Hosszan és gyengéden, mint egy nőt, üldözte, hajtotta, cserkelte a vadakat, mielőtt a vérüket ontotta. Azért hagyott nekem időt, hogy a lugasban elbújhassak előle. Tudtam, hogy nem érzi szagokat, az emberek ilyenek, de a déli szél felém hozza az ő szagát, ha közeledik, és én azt megismerem. Édeskés szaga van, mert megeszik mindent, húst is, zöldet is, és füst szaga van, mert a konyhán szokta ölelgetni az egyik főzőasszonyt, aki mindig elteszi neki a legjobb falatokat még a királyné táljáról is. Moccanatlanul álltam a lugasban a leghátsó szőlőtőkék mögött, ott nem láthat meg. A szagomat sem érzi, kutyák meg nincsenek vele. Elment hátra, a kútig a gyümölcsösben, és nem látott semmit. Visszafordult, leült egy padra a lugassal szemben, föltolta a feje tetejére a tollas zöld kalapját, és várt. Én is vártam. Jött egy inasféle, hivatta a vadászt valamelyik nagyúr. Amíg a kétlábú odajárt, följutottam a hátsó lépcsőkön a fuszerkertbe anélkül, hogy bárki meglátott volna. Itt nem lehetett rejtőzni, 56
