Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
de az ágyássor végén már a mező kezdődött, és azután az erdő. Végigrohantam a kert belső szélén, nem is látott meg senki, és én sem láttam senkit. Elértem a terasz végéig, onnan pedig megint lépcsősor vitt lefelé. Leügettem a lépcsőn, el a bokrok mellett, át a tisztáson, mézes illatú sárga virágok mellett, futottam, futottam, az első tölgyfáig úgy gondoltam, elég, ha eljutok. Ott jártam már, az erdő édes májusi lehelete megcsapott, fölnéztem, és ott állt a vadász, mosolygott rám, mint a szerelmesére. Nem lőtt, azt akarta, hogy elinduljak valamerre, és üldözhessen. Hát jó, menjünk akkor befelé az erdőbe, amerre egyre sűrűbb, amerre nincsenek kitaposott ösvények, szúrós bokrok, aljnövényzet annál inkább. Nem futottam túl gyorsan, tudtam, hogy ki akar fárasztani. Akácvirágok szirmai, szöszök, parányi magvak, bibék, kökényszirmok, vadcseresznye virágának szirmai lebegtek a fák lombja alatt a levegőben, ahogy baktattam fölfelé az alacsony bozóttal benőtt dombra. Tudtam, hogy nem fog megkímélni a vadász, láttam, éreztem a hátammal is, hogy mosolyog, hogy boldog, hogy tudja, nemsokára elejt. A domb legteteje kopár volt, nem tudtam fedezni magam sehogy sem, álltam tanácstalanul, kifulladva. A vadász erre várt, célzott, belém lőtt. Az oldalamba. Elestem, de nem fájt semmim, folyt a vérem lassan bugyogva, nem fájt, beletartottam a fejem a szelíd ragyogásba, éreztem, hogy hazamegyek valahova, és már nem bántam, mi lesz. De nem haltam meg. Feküdtem a földön, amikor odaért hozzám a zöldruhás férfi. Fölsegített. Letépett az ingéből egy darabka gyönge gyolcsot, és bekötött a sebemet. Azt mondta, jó ideje sejtette, hogy nem vagyok férfi, hanem nő. De nem az Anizsasszonykává változtam vissza, hanem megint a szegény jánykává, aki akkor voltam, még mielőtt grófnő lett volna belőlem. Mondtam a vadásznak, hogy a szakácslegényt keresem, aki kimentett abból a szomorú völgyből, életre keltett, és azt akarta, hogy újra asszony legyek, és ne maradjak árny. Azt mondta a vadász, nem lehet másfelé a szakácslegény, csak amerre most ő nekem megmutatja. Mentünk, mendegéltünk az erdőben egy másik dombig, s annak az oldalában egy fehér márványkő lépcsőig. Amikor azon felértünk, láttam, hogy egy kicsi kastély van ott, benőtte a fű, a gaz, a bokor. A kapun sem volt könnyű bemenni, berozsdásodott a zár. De a vadász kinyitotta. Egy magas bástyán vitt körbe. Előbb még meg kellett őt csókolnom, azt mondta, másképp nem mutatja meg, hogy merre menjek. Megcsókoltam. Ha mást akart volna, az sem lett volna túl nagy ár azért, hogy megtaláljam a jótevőmet. A vadász nagyon csúf volt idáig, csupa vastag göndör sörte volt az egész arca, csak én azt nem láthattam a vadászsüvegtől, mert a vadász azzal takarta be a bozontot. Most levette a süveget, azt mondta, hogy már megnézhetem az arcát. Ragyogott a szeme, hosszú aranyhaja meg szép finom nyírott szakálla, selymes bajusza volt. Egy irigy, kapzsi boszorkány átkozta el a vadászt, hogy megcsúfuljon egész életére, és ne tudjon megnősülni, csak akkor, ha egy vaddisznóból lett nő megcsókolja, mert akkor visszaváltozik délceg, szép arcú legénnyé. Kinyitotta a vadász a tarisznyáját, abban egy aranyruha volt, azt mondta, vegyem föl, másképp nem mutatja meg az utat a szakácslegényhez. Fölvettem a ruhát, éppen jó volt rám. Mentünk tovább a bástya tetején. A zsebéből két aranyos cipellőt vett elő, azokat is föl kellett vennem. A bástya végében azt mondta, nézzek körül, nézzek le, és nézzek föl. Lenéztem, és egy rozoga, korhatag lépcsőt láttam a sötét, morajló völgybe lehajlani. Alatta mélységes szakadék, 57
