Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
akkor egy nap én kell, hogy legyek itt, ebben a palotában az első ember. A király. Ha ezt el nem érem, fabatkát sem ér az életem. A legény eleinte csak egyszerű szolgálatot kapott, szerelmes leveleket vitt ide-oda főurak- úrnők között, de megbecsülte magát, hivatalt adtak neki, s végül bejáratos lett a királyhoz is. Bejáratos volt oda egy udvarhölgy is, egy grófnő, akit az eszéért, a becsületességéért és a jó szívéért mindenki tisztelt. Egy nap meghallotta a legény, hogy a grófnőről is készült egy olyan szobor, aminek a csodájára járnak, s az egy vadászkastély udvarán áll. Az volt a híre a szobornak, hogy aki megérinti, meggyógyul, vagy segítő tanácsot kap, kinek mi kell, és hogy ez a szobor még soha senkit nem hagyott cserben. A legény úgy intézte a dolgát, hogy a nagyúr hintóján éppen abba a vadászkastélyba kelljen mennie, amelynek az udvarán a szobor áll. Oda is hajtatott. Már a hintóból látta, hogy a szobor előtt sorakoznak az emberek. Szegények, gazdagok, közrendűek. Férfiak, asszonyok, gyerekek. Elvörösödött dühében és irigységében. Bántotta, hogy a grófnő szobra különb, mint amit ő faragott a nővéréről. Megesküdött rá, hogy ledönti, és ízzé-porrá rontja azt a szobrot, különben fabatkát sem ér az élete. Megvárta, amíg beesteledik, és hazamennek a várakozók. Akkor odament ő is a szoborhoz, kérte, hogy gyógyítsa meg a gyomrát, erősítse meg az idegeit. Amikor a kívánságát elmondta, egy villanásig látta a holdfényben, hogy a szobor arca mosolyog rá, és mintha bólintott volna kedvesen, a fejét félrehajtva. Ugyanabban a minutában egy hang azt mondta: Senki nincsen a világon, aki úgy látná a grófnőt és a szobrát, mint te. Te látod őt a legszebbnek, a legtökéletesebbnek. Az a dolgod itt a világon, hogy nézzed őt, és hogy ő téged mindenben segítsen, te pedig mindig elfogadd a segítségét. De a legény, amint fölocsúdott, még inkább gyűlölte a grófnőt is, a szobrot is. Azt gondolta, ha most lelöki a talapzatáról, azt hiszik majd, róka járt erre, vagy vaddisznó, még úgy is tehet, mint aki meg akarta menteni a szobrot. De hiába taszigálta, rugdosta, a szobor meg sem moccant. Hajnalig küzdött vele, de nem jutott semmire. A szobor arca anyai gyengédséggel mosolygott rá a hűvös hajnali fényességben. Reggel a legény visszakocsizott a palotába dolgavégezetlen. Egy időre elfeledte a grófnőt is, a szobrot is, lekötötték a figyelmét az udvar fiatal, csinos hölgyei, a bálok, mulatságok, s a szolgálat, a grófnő pedig sokáig távol volt az udvartól. Amikor a nagyasszony visszatért, a király kegyben részesítette szolgálataiért, földet és kastélyt adományozott neki. Ez nem tetszett a legénynek, aki harcokban és különféle más szolgálatokban tüntette ki magát, a királyi adományok révén pedig igen meggazdagodott ugyanebben az időben. Amikor járvány tört ki a környéken, és a grófnő a saját kastélyában ápolta a betegeket, s a szobrát is folyton áldották mindenfelé a sok gyógyulás miatt, a legény nem várt tovább. Elhíresztelte a fiatalabb barátai és a feleségeik között, hogy a grófnő miatt nem kapnak helyet a király legbelsőbb köreiben, és hogyha a grófnő már nem lenne ott, paradicsomi életük lehetne, még a grófnő palotáját is megkaphatná valamelyikük. Fiatalok, nagyravágyók voltak a barátok, éppen, mint a legény, hát elhittek mindent, még azt is, hogy az a gyógyító szobor is az útjukban áll. Kerti mulatsághoz elkérték a vadászkastélyt, de az igazi tervüket titokban tartották. Három nap-három éjjel vágták-törték a szobor talapzatát, mire le tudták onnan dönteni. Ahogy a grófnő szobra a földre zuhant, apró darabokra tört, mert belül üres volt. A grófnő és a szobor minden erejét-szépségét-tudását kívül hordta, mindenét másoknak adta. Csak egy aprócska, illatos mag, egy ánizsmagocska fordult ki a szobor belsejéből. A cserepeket az 54
