Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.

Senki nem állította, hogy nem lesz fájdalmas, amit tennem kell, de míg csak annyit tudtam a rám váró dolgokról, hogy a lélek sötét éjszakájával kezdődik, nem féltem különösebben, főleg, mert bár sokszor láttam ezt leírva, hogy a lélek sötét éjszakája, elkopott bennem, mielőtt megtudtam volna tudtam pontosan, miről van szó, és tisztelni tanultam volna, amit jelent.

Ha csak egy percre kell lemondanom valamiről, az is végtelen fájdalom, az is végtelen gyász, az is végtelen NEM.

Nem: a találkozásra. Nem: az érintésre. Nem a hangodra. Nem: az én hangomra. A hordalékoktól megtisztított együtt üldögélésre. Az áttetsző izzásra, ami ott van a rólunk készült közös fényképen is. Nem: az ételeidre. Nem: az időtlenség ízeire. Nem arra, ahogy átfutnak az erők a köveken, az ásványokon, a gyökereken, a vizeken, a borokon, a szárakon, a leveleken, a virágokon, a magokon, gyümölcsökön, az állatok húsán, a hájakon, az állatok csontján, bőrén, belső szervein, és átszaladnak a gőzölgő ételen, belém áradnak, beszélnek hozzám, illatokat, képeket, alakzatokat, erőtereket sodornak elém, megemelnek.

Hallottam a saját vadállati vonyításomat, ahogy lemondok arról, hogy valaha is az életben találkozzak veled. És újra záporoztak a könnyeim, mint ott a téren.

Akkor délután, az antik téren, amikor megbocsátottam mindenkinek, azt hittem, már végeztünk, mehetek, és otthagytalak. A valóságon járt az eszem, eseményt akartam végre. Igazi találkozást. Eleven életet.

Vissza kellett most tolatnom ugyanoda, az alacsony márványkőkerítés elé, amely fölött derékmagasságtól már csak a puha kék ég látható.

Oda kellett hozzád ballagni úgy, mintha minden lépés egy-egy gondolat lenne, és átölelni téged, és eláztatni a könnyekkel a ruhád elejét. És egyesülni veled. Azzá lenni, ami vagy a szellem világában.

Szeretem ezt a férfitestet. A terjedelmes, tömör csontokat, a kemény, gömbölyded húst, a bronzos bőrt. A mellkason, a has alatt, és az ágyékon a fényes fekete bozontokat. Azt, ahogyan a test sajátos arányait eltáncolják a kéz erős ujjai, mutatja a kar, a dombos mellkas, a váll kemény hullámai.

És most megyek ebbe a testbe befelé. Beleolvadok, a testem is látja, a térdem, a vállam, a mellem a hasam is érzi a puha meleg sötétséget, azt, ahogy én már én többé nem vagyok. Megnyitom magam, hogy a másik test is belém áradhasson. Egészen addig hullámzunk egymásba, amíg már csak a sötétség van. És aztán egy hatalmas fénytölcsér nyílik fölöttünk, afölött a sötét tömeg fölött, amik voltunk azelőtt, és amiből maradt is valami. De mi már nem az vagyunk. Nem ott vagyunk.

Miután eggyé lettem veled, megtehettem, képes lettem rá, hogy többé ne tervezzek, ne ábrándozzak, ne utazgassak előre, hátra az időben. Ne képzeljek el semmit a világon, hogy hogyan lesz, amikor majd találkozunk.

Az érzelmeimet irántad bent tartottam a testemben, egyetlen vágy lettem, egyenletesen érzékeny, de stabil felület. Olyan könnyű volt így megtartani mindent, amit szereztem, amióta ezen az úton járok. Bármit is akarok, tudtam, hogy ezentúl meg tudom tenni.

43