Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Petrik Béla: Kitörési pontok
a kisközösségeket - a családot, az iskolát, a vidéket - szem előtt tartó, a szolidaritásra támaszkodó eszmeiség. Ez ugyan nem volt pontokba szedve, brosúrába szerkesztve, de létezetett az a koherens gondolati-érzelmi egység, amelyet a harmincas évekbeli népi írók, Németh László, Illyés Gyula, Szabó Zoltán és Kovács Imre munkái alapoztak meg, s amelyet az 1945-46-os időkben a Nagy Ferenc, Kovács Béla vezette kisgazdapárt ültetett át egy modern államiság keretei közé, Bibó és Farkas Ferenc meghatározta Parasztpárt eszmei támogatásával. A program kiegészült a hetvenes évekbeli, közép-európai mozgalmak, a cseh, szlovák és lengyel tapasztalatokkal, továbbá a hatvanas évektől kezdve, magáévá tette az erdélyi és felvidéki kisebbségi és a nyugati magyarság gondolatvilágát. A harmadik utas ellenzék ezért egy olyan átalakulást szorgalmazott, amely az 1947-ben megszakított folytonosság fonalát felvéve, a magyarság történeti és közjogi tradícióját felidézve, a társadalmat visszavezeti a magyar történelem fősodrába. Ezzel a jogfolytonosságra törekvő állásponttal azonban nemcsak a kommunista párt állt szemben, amely puszta létével is tagadta ezt, hanem az a demokratikus ellenzék is, amely maga is a marxista ideológiákban gyökerezett, a kádári időkben szocializálódott, s amelynek a hatvanas-hetvenes évek jelentették az igazodást és a mértéket. Számukra nemhogy 1848 vagy az 1945-1947-es koalíciós idők nem jelentettek semmit, de még az 1956-os forradalom hagyománya is csak életszakaszuk egy későbbi fázisában vált viszonyítási ponttá. Mindez már ekkor előre vetítette az 1990- es első szabad választás egyik legfontosabb kérdését, nevezetesen, hogy tétje nem csupán az MSZMP párt-állami hatalmának megbuktatása, s nem is feltédenül az, amit a baloldali-liberális körök oly erősen sulykoltak, hogy most egy demokratikus európai berendezkedés és az elmaradott, „fehérlovas”, „mucsai” világ között kell választani, sokkal inkább, hogy két egymástól gyökeresen eltérő világnézet között döntve egy nemzet életstratégiáját kell hosszú távra meghatározni. Nem tudjuk, mi lett volna az első szabad választás végeredménye, ha a második monori találkozó is létrejött volna a Társadalmi Szerződés alapvetésén, ha 1987 szeptemberében nem a Lakiteleki Találkozó valósult volna meg, s ha a nemzeti radikális ellenzék az utolsó pillanatban nem rúgja fel ezt a látszólag előre meghatározott együttműködést, ha az útkeresés nyolcvanas évekbeli folyamata nem fejeződik be a Lakiteleki önmeghatározással. Bár egy, a történelmi jogfolytonosságra épülő szuverén nemzeti politikai berendezkedés kísérlete bő húsz évvel ezelőtt elbukott, annyit azonban ennek mindenképpen köszönhetünk, hogy legalább egy pillanatra - ahogyan 1945-1946-ban, vagy az 1956-os forradalom napjaiban - felvillantotta az együvé tartozás élményét, a magyarság nemzeti identitásigényét és a parlamentáris demokrácia, egy szociális és szolidáris piacgazdaság intézményrendszerébe vetett hitet és bizalmat. Visszatekintve a majd negyedszázaddal korábban lejátszódó eseményekre, úgy tűnik, mintha a rendszerváltás, történelmi léptékben is mérhető átverése készült volna egy kommunikációjában radikálisan kommunistaellenes ellenzék, s az ő hátországukban továbbélő pártelit közreműködésével, akik valójában nem rendszert, csupán a hatalmi elitet kívánták leváltani. Ez az új generáció természetesen megőrizte volna a rendszer alapvetően baloldali-szocialista jellegét, hozzáigazítva azt a globális, liberális piacgazdaság működési keretéhez, kiszorítva a konzervatív, keresztény és nemzeti elveket, a legszélesebb körű parlamentáris demokrácia intézményrendszerét, az emberi jogoknak az emberi méltóság megtartásához szükséges elemeit és törekvésekeit. A népi-nemzeti ellenzék akkor talán még nem is sejtette - s ezért okozott számukra a monori szakítás hetekig tartó lelkiismereti válságot -, hogy a tervezett második monori találkozó és a Társadalmi Szerződés értelme a demokratikus ellenzék privilegizált és vezető szerepének 24