Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Petrik Béla: Kitörési pontok
biztosítását szolgálta volna a limitált hatalomváltásban. A demokratikus ellenzék és az állampárti hatalmi struktúrán belül elhelyezkedő csoportok és műhelyek közötti összjátékot érte csapásként a népi-nemzeti mozgalom nyolcvanas évek közepén megvalósított újfajta stratégiája, a második monori találkozó felrúgása, az írószövetségben véghez vitt vezetőváltás, a Csurka-Csoóri-Nagy Gáspár felvállalta nyílt konfrontációk, egy új nyilvánosság megteremtése, a civil kisközösségek bekapcsolása mindezen folyamatokba, az önmeghatározás, végső soron a tényleges átalakulás igényének és tudatának felélesztése. Ez azon irányzatok és programok kudarcát is jelentette, akik és amelyek abban minden bizonnyal egyetértettek, hogy a hatalomgyakorlók körében csak egy korlátozott váltást kell végbe vinni, mely egyfelől lehetőséget teremtett volna arra, hogy az alkalmatlannak tartott és korát túlélő vezetőgárda egy részének helyébe egy új élcsapatot ültessenek, lehetőség szerint nagyobb és élesebb társadalmi megmozdulások nélkül, mert azok beláthatatlan és kontrollálhatatlan következményekkel járhatnak együtt, ahogyan jártak is, ha mással nem is, de az általuk megérdemelten megnyerendőnek tartott első választás elvesztésével, „...nem a rendszert gondolták lerombolni - írta Teliér Gyula, hanem a rendszernek a hatalomhoz és a hatalom adott formáihoz görcsösen ragaszkodó, a reformokat akadályozó, Rákositól és gárdájától ’56-ban a hatalmat elvevő irányítóit, a plebejus ’múmiákat’ (Kádár Jánost, Kis Károlyt, Biszku Bélát, Németh Károlyt, Gáspár Sándort, Pap Jánost, Czinege Lajost stb.) akarták leváltani, kiszorítani, eltávolítani.”4 A fentiek tükrében talán nem tekinthető véletlennek, hogy - túl Kádár János személyes érintettségén - a nyolcvanas évek elejétől egyre szaporodó hatalmi demonstrációk a párthatározat ellenére miért éppen a nemzeti ellenzék, személy szerint például Nagy Gáspár, Csurka István, Csoóri Sándor vagy éppen Lezsák Sándor, a népi-nemzeti mozgalom számára nyilvánosságot biztosító fórumok, így például a Mozgó Világ, az Új Forrás és a Tiszatáj ellen irányultak, s miért helyeztek oly nagy hangsúlyt ennek az alakuló közösség szétverésére. A demokratikus ellenzék illegalitása rendszertanilag sokkal közelebb állt a kommunista rendszer kiválasztott, az illegalitásban és konspirációban megszervezett élcsapat ideájához, ha tetszik, házon belül könnyebben irányíthatónak és kezelhetőnek tűnhetett, mint a népi-nemzeti mozgalom földalatti ellenzékiséget meghaladni tudó fellépése, egy demokrácia nélküli társadalomban demokrataként való viselkedése. A párton kívül szerveződő legális ellenzék - legális fórumokkal5, így például az írószövetség „elfoglalása”, már csak egyetlen lépésre volt a többpárti berendezkedéstől. „Mi, nemzeti demokraták, földalatti politizálás helyett, afold felettit vállaltuk - írta Csoóri Sándor. Azt váltottuk, hogy a magyar irodalom ne vonuljon a föld alá, joga van ahhoz, hogy olyan folyóiratokat adjon ki nyilvánosan, mint amilyenek a Horthy- rendszerben is megjelenhettek. (...) Ezzel (...) azt szerettem volna megerősíteni, hogy ha mi nem voltunk is olyan legendásak, mint Konrádék, Kis Jánosék, Radnóti Sándorék, Haraszti Miklósék és még sokan mások, föld feletti politizálásunkkal legalább annyit elértünk, mint ők. Mi szemtől-szembe politizáltunk a hatalmon levőkkel, ami semmivel sem volt könnyebb, mint a Beszélőben üzenni nekik.”6 Hogy ezt a másik oldalról is hitelesítsük, amikor Kádár János 1986-ban párhuzamot vont az ’56-os eseményekkel7, akkor is megállapította, hogy a jelen lévő ellenséges csoportosulások közül, ahogyan 1956 után, úgy 1986-ban is egyértelműen a népi-nemzeti radikális mozgalom, ahogyan ő fogalmazott, a „nacionalisták” a veszélyesebbek, hiszen ők számíthattak a legszélesebb társadalmi bázisra és támogatottságra. Az, hogy ma szervezett, kormányzó erőként nem baloldali-liberális eszmerendszeren alapuló erő irányítja Magyarországot, hogy a világnormaként hirdetett globális kormányzással szemben a szuverén nemzetállamok együttműködésének gondolata még politikai rendezőelv lehet, azt az utolsó pillanatban talán a népi-nemzeti mozgalom önmeghatározása, a Lakiteleki 25
