Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Tóth Imre: A lakás
otthon már megittam két üveg sört, miközben összecsomagoltam a holmimat. Elmentem a barátaimmal egy sörözőbe, körülbelül este tízig beszélgettünk, azután hazamentem. Reggel hétre kellett a sportcsarnokhoz menni, az volt a kijelölt gyülekezési hely. A bejáratnál igazítottak el minket. Feltereltek minket az emeletre, ahol letettük a csomagunkat, és leültünk egy teremben. Szerencsére itt lehetett dohányozni. Rágyújtottunk. Belépett egy tiszt, és ránk szólt: - Nyomják el a cigarettát!- Orvosi vizsgálat következik. Belépett egy orvos, és egy felcser. Az orvos őrnagyi rangban szolgált, a felcser törzsőrmester volt. - Vetkőzzenek le - parancsolta az orvos.- Nyújtsák ki mindkét kezüket! így álltunk ott, meztelenül, kinyújtott karokkal, amíg azt nem mondták, hogy felöltözhetünk. A kiképzés hosszú volt, és fárasztó. Reggel fél hatkor keltünk, utána reggeli torna, reggeli, és kezdődött a kiképzés: menetgyakorlat, alaki kiképzés, lőgyakorlat. A bakancs feltörte a lábam, gyengélkedőre kerültem, magas lázzal. De a katonai eskü előtt egy héttel azért kiengedtek, hogy „fel tudjak készülni”. A harminc napos alapkiképzés után, először hagyhattuk el a laktanya területét. Kicsit megszédültem a friss, őszi levegőn, amikor kiléptem a kapun. Gábriel az asztalomnál ült, és írt. A külső szemlélő számára úgy tűnt, mintha én ülnék ott, de valójában Gábriel volt, mert én közben valahol messze, nagyon messze voltam onnan. Gábriel úgy érezte, mintha az utóbbi húsz év kiesett volna az életéből. Szinte semmire nem tudott visszaemlékezni, vagy ha igen, akkor egyszerre rohanták meg az emlékek. Mintha állandó időtlenségben élne, folyamatos lebegésben. Mikor is érezte utoljára, hogy él? Bizonytalan körvonalakkal, szétfolyóan lebegtek a dolgok. Mintha vízbe merült volna, mintha zöld vízben lebegne, úszna. Az utóbbi húsz évet mintha végig álomban töltötte volna, 19
