Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Tóth Imre: A lakás
mély álomban, pedig mindvégig a felébredésre törekedett, semmi más célja nem volt, végig ez lebegett előtte. A Felébredés. Lehet, hogy ez már az? Nem, még nem lehet. Igaz, az utóbbi időben furcsa álmai voltak. És különösen történtek meg a dolgok. Most is, amikor Gábriel hirtelen abbahagyta az írást, lehunyta a szemét, és kőmerev arccal, mozdulatlanul ült tovább, a helyettes lélek, amely eddig irányította a testét, visszahúzódott, és átadta a helyét nekem. Ahogy elhelyezkedtem megint Gábriel testében, lassan kinyitotta a szemét. Az ő szemével láttam, hogy egy A/4-es papírlap van előtte az asztalon. Ez volt ráírva: „Az aranykor az emberben van, és én benne vagyok az emberben, ezért nem mondhatod, hogy az aranykor nincsen meg énbennem.” Időnként teljesen azonosultam a testtel, amelyben laktam, Gábriel testével, holott tudtam, hogy nem vagyok azonos vele. Vizes ruhákkal álmodtam. Úgy lógtak a szárítón, mintha éppen akkor kerültek volna ki a mosógépből. Tisztán látszottak a gyűrődések az anyagon. Egy reggel arra ébredtem, hogy az a titokzatos, és meghatározatlan valami, amit sorsnak, végzetnek, világszellemnek, vagy éppen Istennek szokás nevezni, felmondta a velem kötött szerződését. Nem én mondtam fel egyoldalúan - hogy érthető legyen - hanem O. A sors, vagy nevezzük bárminek, mindent megtagadott tőlem. „Se család, se gyerekek, se autó.” Minden nap, tizennégy óra húsz perckor, eszembe jut az anyám. Nem mintha máskor nem jutna eszembe, tulajdonképpen folyamatosan és állandóan gondolok rá. Nincs a napnak olyan perce, olyan pillanata, (talán, csak amikor alszom - de ebben nem vagyok biztos). De létezik a napnak egy olyan szaka, nevezetesen dél után kettő óra húsz perc, amely csak az övé. Ma az elhagyott lakásról álmodtam. Mintha egy másik életben történne, ahogy a reggeli nap előbukkan a szemközti ház mögül, és sugarai elkezdik lassan pásztázni a szobát. Az itt hagyott bútorok, a kikapcsolt tévé, a néhány megmaradt szobanövény. Aztán rájövök, a születésnapja van ma. Bekapcsolom a rádiót, valami jazzes zene szól, emelkednek, és süllyednek a hangok. Nem tudom, hogy én kapcsoltam be, vagy Gábriel. Vagy mindketten. Gábriel a magasságba tér vissza innen, és remélem, hogy én sem maradok a Föld körében, ha eljön az ideje. Gábriellel hasonlítunk egymásra, de azonosak mégsem vagyunk. Most leül az asztalhoz. A régi fényképeket nézi a falon. Az ő szemével látok. Nem mondtam még, hogy kicsoda ő? Mintha egy fantomot üldöznék egész életemben, akit nem érhetek el soha. Akár a szentképek, nagyanyám házában, arany keretben. 20
