Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Tóth Imre: A lakás

pék! Nos, bevallom, féltem tőlük. Titok lengte körül őket, titok, amelynek megfejtéséhez nem rendelkeztem kulccsal. De a hétköznapi élet ugyanilyen titokzatosnak tűnt.

Lakásunk kicsi volt, de kényelmes, az állami hivatalnokok számára kiutalt egykori villa egyik részét kaptuk meg. Mivel én voltam az egyetlen gyerek, kényelmesen elfértünk hárman, a három szobás lakásban. Apámnak külön dolgozószoba járt, mivel fontos embernek számított, az íróasztalán még egy fekete telefon is állt, pedig ahhoz - egyébként - elég nehéz volthozzájutni. Az én szobám volt a legkisebb, ráadásul - időnként nagyanyámmal is osztoznom kellett rajta. Amikor néhány hétig nálunk lakott, esténként, lefekvés után - hallottam, hogy félhangosan imádkozik az ágyán.

Később, évek múlva, amikor már a gimnáziumot is elvégeztem, és nem vettek fel egyetemre, pontosabban, én nem jelentkeztem, mert nem akartam, hogy apám kitüntetése miatt vegyenek fel, szóval, akkoriban, már majdnem egy éve, egy hivatalban dolgoztam. A nap rézsútosan sütött be a szobámba, az ablak nyitva volt, kint tombolt az augusztusi kánikula. Egyszer csak megcsörrent a telefon. Az osztályvezető volt az.- Fiam, gyere csak át egy kicsit hozzám - parancsolón zengett a hangja. Nagydarab, kopaszodó férfi volt, és erősen izzadt a melegben. Az irodájában leültetett egy bőrfotelbe, és cigarettával kínált. Rágyújtottunk. Kávét? - kérdezte.- Nem, köszönöm, nemrég ittam.-Jó, akkor beszéljünk egy kicsit rólad.- Rólam? - kérdeztem meglepetten.- Igen, rólad. Hogy képzeled a jövőd?- Hát, semmi különös -, feleltem bizonytalanul.- Van barátnőd?- Oö.. igen -, nyögtem ki nehezen.- Na, és hajói tudom, még mindig a szüléidnél laksz? Apádat elég jól ismerem.- Gondolom, őt elég sokan ismerik.- Arra gondoltam, hogy elküldünk főiskolára.- Engem? Mikor? - vágtam rá azonnal.- Ügy gondolom, ősszel.

Hirtelen elsápadtam, és elöntött a verejték. - Az nem fog menni.- De hát miért? - kérdezte az osztályvezető.- Mert tegnap kaptam meg a behívómat.

Az osztályvezető csalódott arcot vágott, de azt felelte, hogy megpróbál halasztást kérni nekem. Én megköszöntem, és a lehető leggyorsabban távoztam.

Munka után, amikor kiléptem a hivatal épületéből, letettem az aktatáskám a lépcsőre, és rágyújtottam. Enyhén remegett a kezem. Ütba esett egy pinceborozó, egy talponálló.

Ügy éreztem, innom kell valamit, hogy megnyugodjak. Lementem a lépcsőn, és a hűvös, félhomályos helyiségben megálltam a pult előtt. Borszag terjengett. Kértem egy nagyfröccsöt. Megkaptam a gyöngyöző italt, a pohár bepárásodott. Egy húzásra megittam. Aztán kértem még egyet. És még egyet. Tíz perc alatt három nagyfröccsöt ittam meg. Kértem egy negyediket, de azt már lassan, kortyolgatva ittam meg, és közben még rá is gyújtottam egy újabb cigarettára.

Gyorsan elérkezett augusztus vége. Utolsó este elmentem pár barátommal, búcsúestre. Igazából nem éreztem túl jól magam, és a kedvem is hagyott kívánnivalót maga után. Előzőleg

18