Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők

delmeskedett, mint közlegény a tábornoknak. Vetett néhány csúnya pillantást rám, de szedte a cókmókját, azon nyomban lependerített egy csávót a legközelebbi alsó ágyról és elfoglalta a helyét, aztán mintha mi sem történt volna, tovább lapozgatta a magazint. És ez így ment tovább a dominóelv szerint, mindenki eggyel visszaminősíttetett a rangsorban, mert a zárkafelelős így látta jónak. Akkor még eszembe jutott az is, hogy nyilván pénzt akarnak majd a kiváltságosoknak járó földszintes ágyért, és ebben már nem tévedtem akkorát, mint az imént, amikor arra gondoltam, hogy megerőszakolnak vagy összevernek. Nem pénzre volt szükségük, hanem író-olvasó emberre, mivel analfabéta volt az egész társaság. A legkülönfélébb beadványoktól kezdve a családi levelekig mindennel hozzám jöttek, hogy írjam meg helyettük. Mikor legközelebb bejött a nevelőnk és mindenki állt a saját ágya mellett, igencsak elcsodálkozott azon, hogy engem meglátott a földszintes ágynál. Szerintem a mai napig nem tudja elképzelni, hogy én ezt hogy csináltam.

Néhány hétre rá történt meg, hogy a szomszédos zárkában egy srác fölkötötte magát, mialatt a társai sétáltak, nem derült ki, hogy miért tette. Borzasztóan megdöbbentett, hogy a zárkatársaim közül szinte mindegyik röhögött rajta, azt hajtogatták, hogy „csak dögöljön meg a köcsög, nem kár érte”. Egy sem volt, aki belegondolt volna abba, hogy miért tette. Akkor arra gondoltam, hogy nagyon sok idő van még előttem, de meg kell próbálnom embernek maradni a végére is. Aki itt gyenge, annak vége van. Ha nem tisztelik sem a karja erejét, sem a szürkeállományát, megnézheti magát. Van, akit naponta vernek és előbb-utóbb belehal.

Mondhatnám, hogy folyamatosan dolgozom le az ágyam árát, mert azóta is sokak helyett írom a kérelmeket, meg a leveleket. Nem cigarettáért vagy kávéért cserében, hanem azért, mert én meg tudom írni a másik meg nem. Az én időmbe belefér, a másikon meg segítek vele. Hamarabb haza tud menni eltávozáskor a négy vagy öt pujá- jához. Nem kérek érte semmit, nem várok el érte semmit. Nincsenek adósaim és én sem tartozom senkinek semmivel. Idebent ez így működik, része ez is a betyárbecsületnek. Ma már ott tartok, egyáltalán nem érdekel, kinek hányas karja van, ha valami nem tetszik, bátran megmondom neki és ha visszaszól, másnap anélkül, hogy bármit tennék, odajön hozzám valamelyik nehézfiú és megkérdezi, hogy megsértett-e vagy megbántott-e valamivel a másik, mert ő szívesen lerendezi a dolgot, ha ragaszkodom hozzá. Nem ragaszkodom hozzá és nem élek vissza vele, de az mindenesetre megnyugtató, hogy nem kell félnem senkitől, nem vagyok legalul a táplálkozási láncban.

Ha reggel kinyitják a zárkaajtót, elsőként én megyek a főhadnagy asszonyhoz azzal, hogy ki mit szeretne, mert van, aki ki sem meri tenni a lábát a zárkából, inkább nekem szól, hogy legyek szíves tolmácsolni a kérését. Vannak a nevelők között fehér hollók, akik valóban nevelő munkára törekszenek, akik legalább hetente egy alkalommal megpróbálják összerántani párunkat valamilyen csoportfoglalkozásra. „Anyánk”, a főhadnagy asszony ilyen alkat, hála Istennek. Mióta átvette a csoportunkat, én vagyok a kultúrfelelőse a szintnek, havonta csinálunk valamilyen programot, faliújságot készítünk, keresztrejtvényeket szerkesztek, vetélkedőkre állítok össze kérdéseket. Van, aki a reggeli zárkanyitás után máris jön át hozzám, hogy minél előbb

93