Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők

megkapja a kérdéseket, mert inkább ezzel tölti az idejét, mint hogy kávéban vagy dohányban kártyázzon a többiekkel. Megpróbáljuk a tespedtségből kimozdítani az embereket. Egy zárkában nyolcán vagyunk, ha csak két-három embernél sikerül elérnünk, hogy legalább napi tíz-tizenöt percet szánjon ilyesmire, hosszú távon nyert ügyünk van. Inkább ezen törjék a fejüket, mint valami balhén.

Nemsokára lesz parancsnoki fórum, épp ma kezdtem el összeírni a szint kérdéseit és észrevételeit. Az én egyik észrevételem az, hogy hála istennek már nincs a zárt láncú televíziós csatornán több pornófilm, de sajnos van helyette horror. Félreértés ne essék, nem lettem se homokos, se nőgyűlölő idebent. Nőpárti maradtam, de nem vagyok oda érte, hogy éjjel-nappal azt bámuljam, hogyan dugnak mások. A horrornak ugyanúgy semmi köze a valósághoz, mint a pornónak. Miért kell nekünk olyan filmet nézni, aminek valóságtartalma egyenlő a nullával? Van aztán a harmadik kategória, az akciófilmek, azoknak a jelentős része arról szól, hogy ellőnek benne egy második világháborúra való lőszert, meg elfolyik benne tengernyi vér. Hát nem veszi észre senki, hogy az amúgy is agresszív embereket ezzel csak még inkább hergelik? Miért kell adni nekik további ötleteket az agressziójuk kiélésére? Talán nincsenek olyan normális vígjátékok vagy természetfilmek, amiken az ember valóban szórakozni tudna? Százszor megnézem inkább a Búd Spencert, holott tudom, hogy a nagyot csattanó pofon korántsem akkora, mint amekkorának tűnik, mint azt, hogy két narkós banda egymásnak esik és halomra lövik egymást. Ha ez így marad, akkor felesleges csodálkozni azon, hogy nem múlik el úgy nap, hogy egy zárkában ne legyen verekedés. Jó esetben az asztal lábával, rossz esetben késsel mennek egymásnak. A zárkánkban négy alsó ágy van, négy felső. Másutt úgy döntik el, hogy ki alszik alul, hogy lejátsszák. Jól összeverik egymást, aki az erősebb, az fekhet alulra. Nálunk az alsó ágy kihalásos rendszerben öröklődik és a négy legrégebbi zárkalakó lakik a négy alsó ágyon. Az életkor másodlagos, ki van bent régebben, csak az számít. Ha bekerül egy agresszív pasas, az a következő fordulóval már megy is ki, csak szólnom kell „anyánknak”, a főhadnagy asszonynak, aki gondoskodik arról, hogy olyan zárkába kerüljön, ahová való. Már második hónapja csak heten vagyunk a zárkában, mert egyik társunkat másik intézetbe szállították, és még nem akadt senki, akit nyugodt szívvel befogadhattunk volna magunk közé, nem jöhet se kártyás, se tiktakos, tehát drogos, mert azokhoz kétes elemek járnak, akik előbb-utóbb balhét csinálnak.

A börtönben a családi kapcsolatoknak döntő része tönkremegy pusztán azért mert minimális a lehetőség a kapcsolattartásra, az a napi tíz perc telefon és a havi egy vagy másfél órás beszélő, az semmi. Tönkremennek a családok. Ha úgy szabadul az ember, hogy nincsen valakije, akiben megkapaszkodhatna - legyen az szülő, élettárs, esetleg egy olyan barát, aki melléáll - akkor biztos, hogy éveken belül visszabukik, és akkor már itt fogja jól érezni magát. Több börtönben tartottak már fogva, mindenütt ugyanezt tapasztaltam.

Mikor elítéltek, Ági azt mondta, nyugi apa kibírjuk, nehéz lesz, de kibírjuk. Huszonnégy évig jól megvoltunk együtt. Két és fél esztendeig működött a dolog, aztán januárban, amikor már majdnem a felén túl voltam, kaptam egy szakító levelet. El94