Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők
alá a fejed, majd lenyugszol. Egy évre rá, hogy megpróbáltam kirabolni a postát, kezdett el feloldódni bennem a stressz. A börtönéletről csak felszínes háttér-információim voltak, lakott egy smasszer a házunkban, vele néha beszélgettem erről egy sör mellett. Az igazság az, hogy a magyarországi börtönrezsimek semmilyen más célt nem szolgálnak, mint azt, hogy engem meg a többi bűnözőt évekre elkülönítsenek a társadalomtól. A nevelőmunka egyenlő a nullával. Ha valaki nem megy ki hülyébben, mint ahogy bekerült, az már komoly eredménynek mondható. Mikor bekerül az ember a börtönbe, a felkészítő csoportban megtanulja, hogy az adott intézetben mik a szabályok, mikor van szemle, a szemlére mit kell megcsinálni. Arról szó sincsen, hogy a börtönélet mennyiben változtatja meg a korábbi életét. Negyven hónapja vagyok benn, fél ötkor van ébresztő, hétvégén hatkor, ha a feleségem valamilyen csoda folytán látná, nem hinne a szemének, hogy hajnalban felkelek, beágyazok, rendet rakok, és nem azért mert félek a lecseszéstől, nem, hanem azért, mert alapjában véve rendhez szoktam. Korábban is egy bizonyos rend szerint éltem és rendszerető ember vagyok. Ez megmutatkozott abban is, hogy szerettem, ha rend van. Idebent is rendet tartok magam körül, nyugodtan meg lehet nézni a szekrényemet, akár éjjeli kettőkor is, bármire szükségem van, minden azonnal megtalálok, mert a helyén van. A rend valamilyen szinten jellemezte az egész életemet. Ez nem fegyház, hanem börtön, nappal nyitva vannak az ajtók, jöhet-mehet az ember a szinten. Minden nap van séta, na, odalenn lehet találkozni érdekes arcokkal. A többségük ugyanolyan, mint akikkel eleinte összezártak. A múltkor járt itt egy szociológusnő, szerette volna megtudni, hány százaléka roma a fogvatartottaknak. Döntő többségük az, mondtam, ha nem hiszi, nézzen ki az ablakon, amikor séta van. Ha akar, le is mehet megszámolni őket, csak meg ne ijedjen, amikor előkapják a nemi szervüket, hogy meglóbálják a szeme láttára. Olyan bölcsészféle kinézete volt, elég csúnyácskára sikerült a lelkem, de hát ezeket nem az érdekli, hogy hány dioptriás szódásüvege van. Mielőtt ide kerültem, egy másik börtönben egyedül én voltam fehér gyerek a negyven személyes zárkában. Két földszintes, kabrió ágy volt, az egyik a zárkafelelősé, a másik a haverjáé. Mikor beléptem a zárkába, nem sokon múlott, hogy lefosom a bokámat, annyira féltem. Biztos voltam benne, hogy nem élem meg a másnapot. Az a minimum, hogy meg fognak erőszakolni, gondoltam. A zárkafelelős úgy nézett ki, mint a King Kong és hatalmas sörhasa volt, az egész teste tele tetoválással, női keresztnevek, sportautók, táncosnők, kígyók, nem sajnálta a pénzt ilyesmire, az biztos. A többiek Nintendónak hívták. Felállt, mert az volt a szokás, hogy ő fogadja az új jövevényt. Már hallani véltem, amint felteszi a kérdést, ami a börtön falai között mindennaposnak mondható: „A csicskám akarsz lenni vagy a köcsögöm?” Komolyan azt hittem, hogy hallucinálok, mikor megkérdezte: „Aztán írni-olvasni tudol-e?” Bólintottam. A válaszom elégedettséggel töltötte el. Osszedörzsölte két jókora zsíros tenyerét és ráparancsolt a haverjára, aki a másik kabrió ágyon feküdt és szexújságot lapozgatott. „Alvaro! Keress magadnak másik ágyat, mától ezé a helyed.” Alvaro sem volt kis növésű férfi, lehetett vagy negyvenhármas a karja, de az első szóra úgy enge92
