Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Borbély László: Bilincstörők
Bevittek a kerületi kapitányságra, aztán egy óra múlva a Gyorskocsi utcába. Udvarias és korrekt előadóm volt, egy főhadnagy, én kerek-perec megmondtam, hogy nem rabolom az idejét. Számítógépbe diktáltam a történetet. Nagy volt az érdeklődés a személyem iránt. Még az osztályvezető, egy őrnagy is bejött, ő is kíváncsi volt a vallomásomra. Ok voltak az elsők, akik kinevettek. Utána kinevetett az ügyész, aki a harminc napot kérte rám a Tolnaiban. Aztán kinevetett mindenki, a nevelőtisztek, meg úgy általában, aki hallott az ügyemről. Vasággyal együtt sem vagyok több hatvan kilónál, a magasságom lábujjhegyen százhetven centi. Ilyen fegyveres rablót még nem hordott hátán a föld. Egyszer láttam egy Woody Allen-filmet, aminek az volt a címe, hogy Fogd a pénzt és fuss, amiben beszól a pénztárosnak, hogy „csak semmi cicó, mert nálam van a stukker”, teljesen reménytelen eset az ürge, egy elfuserált pancser, még az is nehezére esik, hogy ne essen hasra a saját cipőfűzőjében, de ő bankot akar rabolni. Ma úgy mondják: lúzer. Szegény feleségem nagyon megrémült, amikor este megjelent a lakásunkon a főhadnagy, házkutatást tartani. Elmondta, mit követtem el, és megkérte Ágit, hogy legyen szíves adja át a pisztoly dobozát. Mire a feleségem megkérdezte, hogy hol van? Erre a hadnagy elmondta, amit már a vallomásomból tudott, hogy hol fogja megtalálni a pisztoly dobozát. „A férje ruhásszekrényében a trikó alatt van.” A feleségemnek éppen aznap sikerült elhelyezkednie egy cégnél adminisztrátornak. A történtek után két nappal pedig telefonált az egyik barátom, és munkát kínált a számomra. Hat évet kaptam. Ügyvédre nem volt pénzünk, következésképpen kirendelt védőm volt, aki végigaludta a tárgyalást. Kész röhej volt az egész. Az ügyész miután elmondta a vádbeszédet, még percekig sorolta az enyhítő körülményeket, amiket a javamra lehetett írni. „Kérem a védencemre méltányos ítélet kiszabását!”, mondta befejezésül, vagyis az ügyésztől komolyabb védőbeszédet kaptam, mint a védőmtől. Az ügyész a büntetés alsó tételéhez közel eső ítéletet kért, melyet börtönben kell letöl- tenem, ez a bűncselekmény amúgy öttől tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Fegyveres rablásnak minősült, mert a közelmúltban egy törvénymódosítás megszüntette a fegyvernek látszó tárgyat. A bírónő megkérdezte, elfogadom-e az ítéletet, kívánok-e fellebbezni, mire én visszakérdeztem, hogy ha fellebbezek, akkor kiengednek-e a következő tárgyalásig. Nemet mondott, én meg úgy gondoltam, hogy akkor minek bonyolítsuk az ügyet, így az első tárgyaláson rögtön jogerőssé vált az ítéletem. Mai eszemmel már fellebbeznék, azóta ragadt rám a börtönben annyi, hogy belássam, hülyeséget csináltam. Ha megfellebbezem, másodfokon talán valamennyit - hat hónapot, esetleg egy évet - enyhítettek volna az ítéleten. Eső után köpönyeg, most már úgy vagyok vele. Én nem mondhatom és soha nem is mondtam, mióta börtönben vagyok, hogy ártatlanul ülök. Nem csinálok titkot abból, miért kerültem ide. Nem színezem, nem beszélek mellé. Még csak meg se sértődöm, ha valaki kinevet érte, mert valamilyen szinten tényleg nevetséges a történetem. Kezdetben a rendőrségi fogdában egyáltalán nem tudtam aludni. Hónapokig stresszben voltam, szorongtam állandóan. Idebent nem úgy mennek a dolgok, hogy leugrom az orvoshoz valami nyugtatóért. Azt mondják, van hidegvíz a csapban, tedd 91
